Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Fráter György: Az idők ereje

A nagyurak összevonták szemöldöküket, mint a hatalomgyakorlókhoz illik, s azt gondolják, mindenki látja rajtuk a felelősséget, és becsüli a vállukat nyomasztó országos gondok elviselését, s ettől még okosabbnak és még nagyobbaknak tűnnek, a barát — az újra és újra elhitethető színjáték helyett — sokkal egyszerűbben vélekedett. Nem a hatalmi viszonyokat, hanem az embert kell megmenteni — ahogyan és amennyire lehet. A hatalmasok György barát szerint ebben tévednek: ragaszkodnak az uralomhoz, s ebből a személyes törekvésből szeretnék levezetni a többség érdekeit. Hamis a képlet, morgolódott, közben egy legyet üldözött, amely már harmadszor szállt le izzadt, csupasz nyakára, de mindig elvétette a csapást, s ez egyre inkább bosszantotta. Csakhogy a történelem alkalmatlan az imént említett képlet helyes irányba fordítására. „No, de ezt is tudomásul kell venni” — s mozdulatlanságba merevedett, mert ismét érezte a legyet a bőrén. Kivárt, amíg a rovar nekiáll a munkájának, mert akkor lankad a figyelme, a csípésre ügyel, s odacsapott. És le is hullott a dög.

Amikor a magyar csapat lelkileg és idegileg már kellőképpen kifáradt, a szultán méltóztatott... No végre, sóhajtottak föl, csak legyünk túl rajta; már nem érdekelte őket a fényességbe bújtatott megaláztatás, lelkűkben lezüllöttek.

De a király, mintha valóban az lenne, ugyanis lova patája alá fényes bársonyjárdát terítettek a törökök, még mindig nem jutott a szultán elé. Előbb az egyik kisebb vezér, majd a nagyobb vezér sátra következett, s amikor hányingerrel és szédüléssel küzdve már leginkább elveszni szeretett volna, egyszeriben szemközt találta magát a szultánnal, aki oly hétköznapi gesztusokkal fogadta őt, mintha mindaz, ami addig történt, valami sajnálatra méltó, de jelentéktelen baleset volna.

így adták tudtárajános királynak, hogy a szultán jóakaratából rövidesen beülhet az őt megillető székbe — nevezetesen elfoglalhatja helyét a budai királyi várban, amelyet ez időben éppen Ferdinánd zsoldosai tartanak megszállva, no de ez semmiség, útban Bécs felé a törökök majd intézkednek ezen kis kellemetlenség miatt.

Miután ilyen szerencsés megállapodás született, a török hadsereg megmozdult, a maga jól begyakorolt, erőt árasztó lomhaságával elindult észak felé a Duna mentén. S valahol ott lovagolt a király, kellő távolságban a szultán mögött, hogy véletlenül se értse-3 137 E-