Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Fráter György: Az idők ereje

már megzsongította, s nem szorult bele uralkodói szerepe kényszerzubbonyába, bizony csúnyán kifakadt — de legalább megköny- nyebbült tőle a lelke: „Én már ott tartok, hogy nem tudom, ki a barát és ki az ellenség; de ez még hagyján; magamat is méregetem: nem éppen én árulom el a királyt? Talán megbolondultam?”

Aztán kijózanodott, és visszaült a lovára, s úgy tett, mint ahogyan az uralkodók szoktak. A törökök megadták a módját: fényes külsőségek, közben tikkadt várakoztatás. Hajladozás, ceremónia — valóban nehezen ismeri ki magát az ember. Végül bizonytalanul leng ide-oda: mi ez? Ünnepség vagy megalázás, barátság vagy hűbéri eskü követelése?

A magyarok rendelkezésére bocsátott sátrak kényelmetlenek voltak. Nem a vászon alatt megrekedő hőség miatt, amelyben legyek és a közeli Duna árteréről rajzó szúnyogok döngtek, csíptek, kellemetlenkedtek, hanem a napokon át viselt kínos szerep miatt. Az egyik pillanatban olyan érzésük támadt, mintha a törökök, élükön a szultánnal és Ibrahim nagyvezérrel tudomást sem vettek volna jelenlétükről, a következőben alázatos szolga érkezett, s ragyogó szemmel közölte, a nagyúr már türelmetlenül vág a a találkozás fölemelő pillanatát, hogy személyesen köszönthesse a magyarok felkent királyát. Aztán egy napig megint nem történt semmi.

Az európai elmének nehéz megszoknia a despotikus keleti szellemet. Nem tudja, mi mozgatja, miféle jelentések sűrűsödnek benne. A kultúrák végpontján hiába ismegük föl az embert — mint állandó jelenséget —, a koronként és civilizációkként megmutatkozó színes változatosság nehézkessé teszi a tájékozódást. Nincs ebben semmi rendkívüli, hiszen az ember — s erről van szó — nehezen ismeri föl önmagát. Az önérzékelés valami bűntől megvert csonkaságát kell látnunk ebben. De hát sokan elmondták már az efféle bölcsességet, s ha György barátnak ekörüljártak is a gondolatai, nemegyszer a vastag falak nyújtotta hűvös sajóládi cellájára gondolt, s a ferences szerzetestől hallott okosságra: az igazi boldogság az önként vállalt boldogtalanság.

Eszerint most boldognak kell lennie, függetlenül attól, mi vár a királyra, s annak árnyékában rá: a szultán ülteti saját országa trónjára a királyt. Merthogy önerejéből rangja és címe van ugyan Zá- polyának, hatalma azonban semennyi.-a 136 K-