Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Boldog Özséb: Sziklák alatt

ami természetünk sajátja. Az ilyen kísérletezés szomorúságot és elégedetlenséget szül. Egyre nagyobbá válik a hiány, viszketővé a türelmetlenség. S loholni kezdünk, loholni, rohanni, hogy utolérjük a létezésünk megtagadott vonásaival előidézett hiányt.”

Özséb testvér gyerekkorában — kicsiny volt még, akkora, hogy apja övéig sem ért fel, de már különös gondolatok foglalkoztatták — dadogva beszélt erről tanítójának, aki figyelmesen hallgatta végig a kisgyerek erőlködését, már csak azért is, mert a nemesi rang az ilyen csenevész gyereket máris magasra emelte. A tanító hosz- szan gondolkodott, miféle bölcsességgel válaszolhatna, addig hagyta, a gyerek lendüljön neki újra és újra a szavaknak, végül megtalálta a megoldást, s a felnőttek természetes tapasztalatával okította a fiúcskát: „Erre mondják azt, hogy valaki maga alatt vágja a fát.”

A gyerek elfogadta a magyarázatot, bár nemigen értette.

Apa, hadd menjek veled, kiáltott a fiú, amikor látta, hogy apja készülődik, s éppen oda tart, ahová ő még nem jutott el. Élete legnagyobb részét a mutatós kőházban töltötte, a belső udvaron játszott, amelyet magas fal választott el a mélyebben fekvő házaktól, ha kimerészkedett a bástya szélére, lelátott a tetejükre, messze voltak, olyan messze, hogy elképzelni sem tudta, miféle emberek élhetnek ott; aztán a szolgálótól hallotta, amikor megérkezett, kezében mindenfélével teletömött kosárral, hogy lent járt „a városban”, így nevezte, s a piacot említette, erről a fiúcskában színes, eleven képek ébredtek: „ó, a piac” — és látta a sürgés-forgást, az emberek nyüzsögtek (nem tudta, pontosan mit jelent ez), színes és eleven minden, arrafelé kacagnak az emberek, talán éppen azok, akik ott lenn, a mélyben laknak. Mert náluk hűvös volt, mindig hűvös, arcokra fagyott csöndes hűvösség, hiába szaladt az anyjához, mindig valami egykedvűség vagy szomorúság ült az arcán. Nem tudta, miért, s azt sem tudta, így kell-e ennek lennie, vagy egészen más, jobb-e az élet, látta a szolgálólányt, aki mindig kipirult arccal érkezett vissza onnan lentről, s olyankor derűsebb volt a kedve. „Te kis tudorom”, kapta fel őt, még nagyobb korában is, amikor már a káptalani iskolába járt. A szolgálólány mintha nem vett volna tudomást erről a komolyságról, egy gyerek állt előtte, sima arcú, édeskés bőrű gyerek, akit fel kell kapni, magához szorí-S 12 E-