Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Fráter György: Az idők ereje
A király kísérete kellő távolságból aggodalmasan őrködött az uralkodón. Már az elmúlt két napot is értelmetlen idővesztésnek találták. És még szó sem esett arról, hogy továbbmenekülnének Lengyelország felé. Megint az anyai kastélyba, az anyai örökségbe... György barátot persze nem kellett félteni. Amikor meghallotta, hogy a király érkezik, néhány jó emberét — mindig akadtak körülötte ilyenek — szerteküldte, tudakozódjanak és figyeljenek. Látni-e gyanús alakokat, s mi a szándékuk? A király érkezéséről is jóval előbb tudott, mint hogy hírül adták neki. Aztán előkeveredett egy Kászim nevű török, akivel titokban találkozott. Senki nem tudta, mióta ismeri, és honnan, ki ez az ember egyáltalán, valóban Kászimnak hívják-e, török vagy netán magyar, aki valamilyen oknál fogva török szerepbe bújt, esetleg másféle nációhoz tartozik? Keresztény-e vagy muszlim, török vagy szerb, dalmát, montenegrói vagy efféle? Tudott keresztet vetni, de előkerült az imaszőnyege is. Ferdinánd támadni fog, nem kétséges — mondta ez az ember. De a sereg összeállítása és fölvonulása sok időt vesz igénybe — „a tömeg mulya. Nehezen mozdul, de aztán ha meglendül, tehetetlenségi erejével görög tovább.” György barát tudta ezt, valamikor olvasott arról, a szalamiszi tengeri csatában is azért győzedelmeskedtek a görögök, mert a perzsák hatalmas, lomha gályáit becsalták a szigetek közötti szűk járatokba, s ott a maguk fürge kis hajóival úgy fordultak, ahogyan akartak, a nagy testű hajók meg csak tehetetlenkedtek. A fürgeség, tűnődött György barát, „egyedül a fürgeség menthet meg minket”. Nem a fizikai készenlétre gondolt, hanem a szellem fürgeségére. Az észjárás gyorsaságára. „Ha egy kicsit előbb jut eszünkbe, mint hogy a másik lépne...” Ennek a játéknak — mert hiszen játéknak gondolta — élvezte az izgalmát. „Csak okosan, rafináltan.” És eszébe jutott megint a török, akit ügyes mozdulatával becsapott. Előbb jobbra lendült a lovával, mire a török onnan várta a támadást, majd elrántotta a ló fejét, s az ellenkező oldalról visszaszúrt. De az az arc...! A riadt elképedés, hogy vele is előfordulhat: meg fog halni. Visszatértek a kolostorba — már esteledett, a mezők fölött halvány pára gyülekezett —, a királyt mások gondjára bízta. Ő meg — A3 122 K-
