Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Fráter György: Az idők ereje

szemben a királyt. Nem árulta el, hogy saját receptje szerint készült, szálas növényekből, tojással keverve, jó vastag kolbászzsírban kisütve. Persze hogy omlós volt, s nem ülte meg a gyomrot.

„A test harmóniája jótékony hatással van a szellemre és a lélekre.”

„Igen, de egem hamarosan utolérnek ennek az átkozott Ferdi- nándnak az emberei! És még én akartam húgának, Mária özvegy királynénak megkérni a kezét. Akinek a szépsége bizony elveszett, vagy sohasem volt.”

György barát, ha tud mosolyogni, most elmosolyodott volna. Ehelyett bújtatott iróniával csak annyit mondott: „Lám, a test gyarlósága. Nagyobb dolgokra kell tekinteni ennél.”

A király először arra gondolt, György barát nagyobb keblekre gondol, de ettől mégiscsak elszégyellte magát. No csak annyira, amennyire egy király képes elszégyellni magát, ha üldözik éppen.

Sokáig lovagoltak még. Elhaladtak a templom mellett, ahol a sekrestyeszekrény mögött... A királynak föl sem tűnt az egyszerű istenháza. „No, jól van”, gondolta György barát, s remélte, ha rablók jönnek, bármifélék, németek, magyarok vagy éppen törökök, azok is ilyen érdektelenül hagyják maguk mögött.

Mert nem lehetett tudni, éppen ki a rabló, ki az ellenség, ki a szövetséges, de legkevésbé, hogy ki viseli valóban a barátságot. Mert a világ, ha érdekről van szó, aligha ismeri a barátságot. Az érdekkel szemben gyöngeségnek, érzelgősségnek, a szegények játékának tartják.

György barát pontosan tudta, ki lovagol mellette. A tescheni palota belső termében síró fiú, aki előbb panaszkodott, majd néhány kemény szóval az aggódó asszonyra támadt: „Ugyan, anyám, mit értesz te ehhez...!” A szolgálólányt ágyába hajszoló férfi később egyedüllétre vágyott, nem érdekelte már az ösztönök kínálta öröm, elhagyottnak érezte magát.

Még egyszer meghajtották a lovakat, egyre távolabb jártak a kolostortól, „felséged biztos lehet, itt nem találkozunk ellenséggel, de ha mégis veszély fenyegetne, a falvak népe...”.

„Hagyjuk a népet... - mordult János király. — Arra mindig csak hivatkoznak.”

„Ez igaz. Sosem tudhatjuk, a nép mit akar. Legföljebb annyit: élni. De hogy mit jelent neki az élet... s mit jelent felségednek... és ha megengedi, mit jelent nekem... egyikünk sem tudhatja a másikról.”-ä 121 E-