Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Boldog Özséb: Sziklák alatt

Özséb testvért elbűvölte az idő. „Ez a legtermészetesebb istenérv”, mondta olykor, de furcsán tekintettek rá, nem értették, mit akar ezzel mondani.

Mit akart mondani? „Hát éppen ez az! A lényeg kifej ezhetet- len. Nézzétek, testvéreim, bármire pillantunk, bármire gondolunk, mindig a lényeg és a jelenség közti feszültséggel találkozunk. Á jelenséget látjuk, halljuk, tapintjuk (megpaskolta a kellemesen átmelegedett, csontszínű sziklát, letelepedett rá, s könnyedén felnevetett), ezt ismeqük, ugyanakkor a lényegről is rendelkezünk valamiféle tudással, amihez a jelenség, pusztán a jelenség segítségével sosem juthatunk el.”

A testvérek egyszerű, üres arckifejezéssel tekintettek rá. Nem értették, Özséb testvér miről beszél. Mire a remete szerzetes elszé- gyellte magát. „Ó, micsoda gyarlóság a tudásommal pöffeszkedni. Lehet, hogy testvéreim nem fogják fel, amit mondok, mégis, ők talán sokkal közelebb jutnak az igazsághoz, mint én. Miért akarok a szavak bizonyosságával a lényegre törni? Nem a gyöngeség, a csenevész hit bizonyítéka ez?”

És mentek, egyre csak keverték maguk körül a port. Lassan öt hónapja, hogy elindultak, s most végre megérkeztek: íme, előttük magasodik az orvietói pápai palota.

Néhány évtizeddel korábban egy másik társaság ugyanígy rótta a lépéseket a lateráni bazilika felé, igaz, ők nem érkeztek olyan távolból. Vezetőjük, Francesco jóval fiatalabb volt Özséb testvérnél, úgy mozgott, mint egy eleven, fiatal fiú, kacagott: „Látjátok, megérkeztünk, a pápa meghallgat minket.”

Özséb testvér közeljárt ötvenkilencedik évéhez, de tartása még feszes maradt, bár belül már érezte a romlást. „A létezés romlékony, csak a lét állandó.” Mióta foglalkoztatta már ez, míg végre egyszerű szavakba tudta foglalni, de ezzel sem elégedett meg, előbb azt gondolta, végre sikerült megragadnia a lényeget, aztán kinevette magát: „Micsoda badarság, az önteltség mekkora pöf- feszkedése! Már megint a szavakban hiszek, a megfogalmazásban, a kifejezés erejében! Ó, Uram, bocsáss meg nekem, hogy a szájamnak és a nyelvemnek megváltó erőt tulajdonítok!”

És poros lépéseibe belefutottak az emlékei. „De hiszen ilyen az ember természete. Gondolkodni, emlékezni és érezni képes. Nem arra kell törekednünk, hogy elfojtsuk, megnyomorítsuk mindazt,-Sí 11 K-