Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Boldog Özséb: Sziklák alatt
nek majd rád, mint előkelő kanonokra, akinek más dolga sincs, mint hogy a vert aranyakban és a kanonoki ház udvarára behordott terményekben mélje birtokai bőséges jövedelmét? Taknyos kölyök maradtál! Mit tudsz te az életről!” — támadt rá régen elhunyt apjának fivére, aki — ha nem követte is a levirátus intézményét — de úgy érezte, felelősséggel tartozik a „gyerekért”, ahogyan a családban emlegették. „Jaj, istenem, ne...! Hiszen pap!” — s anyja egyszerre akarta mindkettőjük indulatát megfékezni. „Szeretni, gyarlóságaival együtt szeretni a másikat, ha kinevet is ezért a világ” — nézte Özséb a két embert a létezés egyszerű hasítékában. „Ha el tudnám mondani...” — a sötét remeteruhába öltözött alakok folytatták útjukat a római téren. Valaki taligát tolt át előttük, vajon honnan jött és merre tart, mit visz maga előtt ekkora erőfeszítéssel? Teste nekidőlt a magas, nyikorgó kerekek között kiálló fogantyúnak, arcán szenvedés vagy fáradtság ült, nem lehetett megállapítani, de vélhették nevetésnek is, akár kínos nevetésnek. Egy jól öltözött társaság kikerülte a szerencsétlen alakokat — ahogyan kellő távolságban irányt változtattak, hogy véletlenül se találkozzanak, ebben nyilvánult meg finomnak vélt ítéletük. Nem jó az ilyenekkel találkozni, ki tudja, milyen fertőzést hordoznak testükkel. Az ágrólszakadt remetetársaság nem keltette fel a téren járókelő emberek bizalmát. Ilyenek persze időről időre feltűntek Rómában, volt, aki tisztelettel, mások alázattal, megint mások vallásos szédülettel tekintettek rájuk. A porban szétterült a hatalmas tér, szinte hihetetlenül hatott, hogy a széles homlokzatú, márványburkolatú székesegyház kiemelkedik belőle. Özséb testvérnek hunyorognia kellett, amikor rátekintett. Szikráztak, melegen izzottak a fehér, tompa fényű kőből emelt tornyok. „Ismerem, ismerem ezeket a köveket”, s olyannak látta, mint az otthoniakat a Pilis oldalában, amint végigbordázzák a hegyet. Valahányszor felpillantott, mindig ezeket látta. Nem volt bennük semmi rendkívüli, a hegyvonulat nyugati oldalán mutatták meg magukat, mozdulatlanul „ezer, talán millió évek óta”. 10
