Thaly Kálmán: Bottyán János Rákóczi Ferencz fejedelem vezénylő tábornoka. Történeti életrajz a kuruczvilág hadjárataival (Budapest, 1986)

I.

16

arczát, sújtotta meg lábát; azért se baj; ő nem sokára felgyógyul.

A tábor ezek hallattára újra felvidámult, és Bottyánt szívós természete hamar-időn meg’ helyre állítván: ember lett légyen aztán, a ki ama babonás hitet megingassa!1).

De Bottyánnak nemcsak saját katonasága és a köznép: hanem az ellenség is rendkívüli, mintegy ember- fölötti erőt tulajdonított. Még hajdan, a törökök ellen: mint Séllye-végvárbeli vitéz, annyira elhiresedett roppant vakmerőségéről s hadi erejéről, hogy gyakorta csak hírének hallása, nevének kiáltása megfutamtatja vala a törököt. És mikoron meglátták ól reájok rontani: sokan közűlök ijedtökben szemeiket hányták bé a rettegett bajnok előtt.

„Bottyanius, Confiniis Turcicis contra Ujvárienses Tureos adeo inclaruit, ut vel fama sui nominis eos quandoque fugaret, ac alii hostium in terrorem oculum alterum ineuntem pugno, clauderunt,“ — irja Kolinovics2).

Midőn pedig Memhet újvári kajmakám idejében, bajtársaival versengvén, azon hallatlan merészségre vetemednék, hogy álruhában, egyes-egyedűl bémenne Újvárba a sok ezer török közzé, és ott a piaczon álló mecset-toronyból a mozlem papot, mikor az órát kiáltaná: a kövezetre aládobá, s az összecsődült törökség között magát szerencsésen keresztül törvén, a kapunál útját álló jancsárt mellbe lővén, sértetlenül kimenekülne: e nyaktörő tette után nem találkozik vala többé török vitéz, a ki szálkardra, kópiára, ökleletre mert volna véle szállani. Babonás tisztelettel félték őt, mint dzsínekkel szövet- kezettet.

’) Dunántúl most is élő hagyomány. 2) Comment. (Lat. föl. 389. stb.)