Leopold Antal: Ünnepi beszéd Szent Adalbertről (1914)

8

Bolesláv uralkodott s a gyönge Dietmar volt a püspök. Vakmerő nyíltsággal űzték az erkölcstelenséget az udvarnál, a főnemeseknél, sőt a papság körében is. Adalbert lassan hozzásímult környezetéhez. Elragadta őt is korának könnyelműsége. A legveszedelmesebb időben jött az Ur intése, mikor Dietmar püspök meghalt.

Adalbert ekkor elfelejti előkelő származását, büszkeségét, megfékezi vérének háborgását, szembeszáll ezer és ezer kísértéssel, megalázza a tudománytól megszédített fejét. A bűnbánók egyszerű ruhájában végigjárja Prága összes templomait s a kövezeten csúszva keresi a tabernákulum lakóját, az Ur Jézus Krisztust. A szegények és betegek közé menekül, akiket az Üdvözítő szeret, hogy azokkal együtt őt is szeresse a szegény és megalázott Ur. Elosztogatja kincseit, eldob minden terhet, hogy minél könnyebben és gyorsabban követhesse a tökéletesség útján az isteni üdvözítőt, aki tökéletes, miként a mennyei Atya tökéletes. Alázatosságában elüldözte magától a gondolatot, amely azelőtt természetesnek látszott s amelyet annyian emlegettek előtte még Dietmar életében, hogy ő lesz a prágai püspök. Mikor már a lelki béke kezdett szívébe szállni, érezte magában az Urnák jelenlétét s boldogan mondhatta az Énekek énekével: Az én szerelmesem az enyém és én az övé vagyok, (É. é. 6, 2.) akkor a legkínosabb aggodalommal töltötte el az a lehetőség, hogy mégis püspökké választják. Reményiette ugyan, hogy