Leopold Antal: Ünnepi beszéd Szent Adalbertről (1914)
15 a szent helyeket, találkozott a szerencsétlen II. Ottó császárnak boldogtalan özvegyével, Teofániával, aki korán elhunyt nagyratörő férjét szakadatlanul siratta. A szomorodott léleknek vigasztalására akart lenni s közölte vele szándékát, hogy a Szentföldre zarándokol s fölkeresi a legnagyobb szenvedőnek, az Ur Jézusnak keresztútját. Az özvegy ellátta a szent zarándokot útravalóval, de ez minden kincset kiosztott a szegényeknek, hogy a meghalt császár ezen irgalmas cselekedettel is lelki enyhülést nyerjen. Szegényen, egyszerűen akart a Szentföldre menni, ahol az Üdvözítőnek nem volt hová fejét lehajtani. Útiterve nem sikerült, de a szerzetes életben kárpótolta a szenvedés után epedő szívét. A kolostorban a legutolsó szolgálatokat végezte. Edényeket mosott, ruhát tisztított és testvéreit kiszolgálta. Nem tudott betelni a megalázó- dással és az önsanyargatással. Amikor másodszor indult el Rómából, V. Gergely pápától engedelmet kért, hogy ha Prágába nem mehet, a pogányok- hoz mehessen az evangéliumot hirdetni. A vértanu- ság vágya ébredt föl lelkében. Útközben érte a hír, hogy Bolesláv földúlta Libice várát és megölte testvéreit Sobébor kivételével, aki Lengyel- országba menekült. Azért betért Mainzba III. Ottó császárhoz, aki Adalbertét Rómában nagyon megszerette. Bár a nemes ifjú császár szívének egész gyöngédségével marasztalta a szent püspököt, mégis annyira megalázta magát, hogy kérdést tett Prágában, nem fogadnák-e vissza. Visszament volna
