Leopold Antal: Ünnepi beszéd Szent Adalbertről (1914)

10

emésztő erejével átváltoztatta a világot. Mikor szent Ignác első társait kiküldte, azzal búcsúzott tőlük: Menjetek, gyújtsatok föl mindent. Gondoljatok Krisztus szavaira: Tüzet jöttem bocsátani a földre s mit akarok, ha nem, hogy fölgyuladjon ? (Luk. 12, 49.) Xavéri szent Ferencet lángoló szívvel ábrázolják, szent Domonkost egy kutyával, amely égő fáklyát tart szájában. Szent Adalbert méltán sorakozik ezen nagy, tüzes apostolok mellé, mert az ő szerepe az egyház történetében páratlanul fényes. Valósággal a népek apostola volt. Bejárta majdnem egész Európát s részint a kereszténység szellemének megalapozója, részint annak első hirdetője volt. Terjedelmes egyházmegyéjében, amely egész Cseh- és Morvaországot foglalta magában, igyekezett szent Vencel szellemét felújítani. Rendületlen bátorsággal szembeszállt a meggyökerezett bűnökkel, üldözte a testiséget, a többnejű- séget, sürgette a papság tiszta életét, megtörni akarta a főurak büszkeségét és uralomvágyát, kegyetlenségét és rabszolgatartását. Hadat üzent a bálványozás maradványainak és az ősi babonának. S amikor küzdelmeinek aránylagos sikertelenségét látta, öt évi munkásság után elhagyta püspöki székét. Elment Rómába, szent Péter sírjához, Krisztus földi helytartójához. Apostoli buzgóságát nem tudta kielégíteni a munka maga, aggodalom szorította össze a szívét, hogy nem látja eléggé az Isten áldását. Azért szakadatlan imádságban és bűnbánatban akarta az Isten haragját megengesztelni.