Pifkó Péter: Töredékek a királyi városról - Városunk, múltunk 1. (2015)
A bemutatni kívánt képet egy olajjal vagy viasz- szal átitatott vászonra festették, amely mögött egy- egy sor további színes vászon helyezkedett el, amiket zsinórral mozgattak. A hátulról olajégőkkel és petróleumlámpákkal történő bonyolult megvilágításnak köszönhetően elérték, hogy érzékelni lehetett bizonyos mozgásokat. Láthatták a nézők a gomolygó felhőket, a városképre ereszkedő ködöt, vagy éppen vízesésben gyönyörködhettek. Elérték, hogy 12 órányi változást 15 perc alatt nézhettek meg a nézők. 1834-től vált a találmány kettős effektusé diorámává. Úgy korszerűsítette, hogy a vászon elülső és hátulsó oldalára is festetett egy-egy képet, rendszerint éjszakait. Az előadáson azután az előre festett képet a ráeső fényben mutatta be, a hátúira festettet pedig hátulról világította meg. Az ötlet azon az optikai tényen alapult, amelynek az a lényege, hogy a komplementer színek egymást kölcsönösen feketévé egészítik ki. Ezt felhasználva tudtak mozgást imitálni. Ha egy figurát felfestettek a hátoldalra halovány zölddel, akkor azt a néző csak akkor nem érzékelte, ha piros szűrőn keresztül világították meg. így lassú, egymás utáni megvilágítással elérhető volt, hogy úgy tűnjön, hogy lassan érkeznek a sétálók egy város korzójára. A diorámák előrelépést jelentettek az illúziókeltésben a panorámákkal szemben, mert nem a nézőnek kellett egy statikus kép terében mozogni, hanem a fotelban kényelmesen üldögélve belekerült egy mechanikai apparátusba, s körülötte folytonosan változott a téridő-rendszer. Ez nagyfokú szellemi jelenlétet, absztrakciós képességet is követelt tőle, hogy ne csak 332
