Pifkó Péter: Töredékek a királyi városról - Városunk, múltunk 1. (2015)

van. Nem gondolom, hogy a javulás folytatódni fog? Persze, hogy gondolom. Biztos, mondom neki. Mit mondhatnék egyebet? Megint az öröm válik arcán uralkodóvá egy pillanatra, de aztán ismét megjelenik szemében a gond, a vívódás. Mit csináljon? Vigye Pestre a beteget, vagy maradjon még itt? Pesten vannak szanatóriumok és az orvosai. De orvosok itt is vannak, naponta kétszer járnak fel a kórházból, mely épp alattunk van a hegy lábánál. Babits nem akar elmenni, ragaszkodik a falusi házának csendjéhez, levegőjéhez. Esztergom mindig jót tett neki, tavaly valósággal csodát műveit, annyira magához tért itt. Tanácsolom, hogy maradjanak még. Valahogy úgy érzem, hogy esztergomi otthona jobban köti a beteget az élethez, mint egy kórházi szoba. Két hét múlva úgyis vissza akarnak menni Pestre. Aztán megint a betegség tüneteiről beszél, új tünetekről, amelyek a régiekhez jöttek. És egyszerre csak kitör belőle az eddig öntudatlanul elhessegetett rémület: a legijesztőbb tünet, hogy mostanában apatikusan fekszik, akkor is, ha nem alszik. Azt a benyomást kelti, hogy feladta a harcot. Ez még sohasem volt! A szellem, mely úgy érezte, hogy még dolga van itt, nem engedte végleg elesni a testet. De most már nem érdeklődik semmi iránt, csak fekszik, csak fekszik! Egyedüli vágya a morfiuminjekció.

Nézzük meg, hogy alszik-e még. Óvatosan megyünk a szobába. Feleségem kint marad Ildikóval. Nem alszik. Éppen szembe fekszik az ajtóval, amint meglát, mosoly önti el az arcát, integet,

300