Pifkó Péter: Töredékek a királyi városról - Városunk, múltunk 1. (2015)

hogy menjek oda. Hosszú ideig rázza a kezemet, alig akarja elengedni. A csuklója olyan vékony, mint a pipaszár. Rettenetesen le van fogyva. Széles ablak mellett áll az ágy, jól látom az arcát. Beesett arc, a bőr szinte a csontokon fekszik.

Csak a homloka a régi és a szeme lobog sötéten. Hegyes ívű, dús szemöldökei, melyek arcának mindig jellegzetes kifejezést adtak, most még jobban uralkodnak a lefogyott arc felett. A takaró úgy fekszik, mintha nem is volna test alatta, csak a szemében van élet és a mosolyában, mely majdnem állandóan ott ül az arcán. Beszélni nem tud, talán ezzel akarja mutatni, hogy örül a látogatásnak.

Igyekszem derűs dolgokról beszélni. Hozzá intézem szavaimat, de úgy, hogy nem kell rá felelni. Nyitott füzet és ceruza fekszik keze ügyében, de nem akarom írással fárasztani. Látható érdeklődéssel követi a beszélgetést. Babitsné megemlíti, hogy feleségem is itt van, csak nem jött be, nehogy terhére legyen. Élénken integetni kezd a kezével, hogy hívjuk be. Mikor bejön, őt is nagy örömmel üdvözli, és sokáig rázza a kezét. Most már hárman beszélgetünk, és ő figyel. Lassanként az asszonyok veszik át a beszéd nagyobbik részét, én ki-kimaradok. Alig tudok már figyelni. Azon veszem észre magam, hogy erősen ösz- szeszorítom a fogsoromat. Régi beteglátogatások jutnak eszembe, csodálatos élességgel látom. Az utolsó este Tóth Árpád ágya mellett, este tízig, és hajnalban telefonüzenet, hogy meghalt. Aztán Kosztolányi a szanatóriumi ágyon, morfium-ré301