Pifkó Péter: Töredékek a királyi városról - Városunk, múltunk 1. (2015)
ban fekve, egyes részeket újra írt, vagy hozzátoldott, ezeket a pótlásokat ragasztgatta kovásszal a kiszedett hasábok szövege közé. S az utolsó napok kínjai, amikor szólni nem tudott már, csak a Beszélgetőfüzetek megrendítő sorai adják vissza azt a szenvedést, amit átélt. A látogatók is megrendülve álltak ágya mellett. A házvásárló Nagy Zoltán, a mindvégig hű barát az utolsó napoknál is jelen volt, s így emlékezik: „A nyitott verandán ülünk le, ahol a falat autogramok borítják. Csupa barát neve, köztük szellemi életünk színe-java. A névsor is érdekes, mutatja, hogy kik tekintették élő irodalmunk vezérének a ház gazdáját. Babitsné jön, szívélyes szavakkal és mosollyal az ajkán, de szemében átsüt az örömön valami rémület. Őt se láttam vagy egy éve. Erősen lefogyott, félelem és gond rángatja az arcát. Látni, hogyan figyel beszéd közben is a szoba felé. Csak a közeli barátok tudják, hogy mit tett vállára a sors az utóbbi négy évben. S mily furcsa (vagy logikus?), hogy az jut eszembe, amire pedig eddig nem gondoltam, hogy Babits lírájában csak boldog szerelemmel találkozunk. A beteg alszik, egyelőre kint beszélgetünk. Mostanában nagyobbrészt alszik. Két napja mintha valami javulás volna, reggel nem is adott neki morfiuminjekciót. Igaz, hogy ünnepélyesen meg kellett ígérni, hogy este megkapja. De két nap előtt borzasztó volt! Rettenetes fájdalmai voltak és erősen romlott a pulzusa. Két nap óta jobban 299