Négyesi Lajos: Szent István, a katona (1999)

A honfoglalók harcmodora a sztyeppi régióban alakult ki, ahol hasonló fegyverzetű lovas íjászokkal kellett megküzdeniük. A lovascsoportok összecsapása viszonylag nagy területen zajló, rendkívül dinamikus harc. A közelharc csak másodlagos, mivel az ellenség szorult helyzetben abbahagyja a küzdelmet, elmenekül és távolabb felsorakoztatva erőit, ismét harcot kezdhet. A harcoló felek több tartalék csoportot is kikülönítenek, így a gyorsan változó helyzetekben képesek friss erőt bevetni.

A harc dinamikája követeli meg az íj használatát, mellyel energiát lehet megtakarítani, mivel nem kell közel menni az ellenséghez. Az íjász kötelék tüzét azonban vezetni kell. Nem engedhető meg, hogy minden harcos önállóan derítse fel a célt és adjon le lövést, mert így nem lesz hatékony a tűz, és nem ellenőrizhető a lőszerfogyás. Ez azért fontos, mivel jelenlegi ismereteink szerint a honfoglalók tegezébe kb. 15-17 nyílvessző fért. Ha egy 100 fős kötelék szervezetlenül lövöldöz, akkor nagy valószínűséggel egy idő után a harcosok egy része csak néhány vesszővel fog rendelkezni, ami meggátolja az egész köteléket abban, hogy újabb manőverbe kezdjen.

Manapság az a gyakorlat, hogy a katona, köteles jelenteni a parancsnokának, ha a lőszere 1/3-a elfogyott. A lőszerkészlet nagysága meghatározza a kötelék harcképességét, és ezen szabály alól a honfoglalók sem vonhatták ki magukat. Fontos kérdés a tűzvezetés módja, melynek lényege az, hogy a parancsnok megmondja, hogy hova és mennyit kell lőni. Minden katona csak a megjelölt célra lő és a parancsnok által megszabott ütemben. Ha nem kapnának parancsot, valószínűleg a saját döntésüknek megfelelően össze-vissza lövöldöznének, így a tűznek csak alacsony hatásfoka lenne.

Mozgékony, könnyűlovas csapatok összecsapásakor a tűz- vezetésnek kulcsfontosságú szerepe van, mivel a célpont

40