Négyesi Lajos: Szent István, a katona (1999)

folyamatosan változtatja helyét. Valószínűleg a parancsnokok, ún. zengő nyilakat használtak, mely a kilövés után hanggal jelezte a cél helyét. Ilyenkor a harcosok területtüzet lőttek, tehát a célpont közvetlen megcélzása nélkül, parabolapályán röpítették a vesszőket, melyek felülről visszahullva okoztak sérülést egy adott területen. Ezzel a tüzelési móddal egy nagyobb lovascsapat minden tagja képes volt egyidejűleg lőni, sőt, minél többen lőttek egyszerre, annál hatékonyabb volt a tűz. Célzott lövés leadására egy lovascsapatban csak a szélső embereknek lett volna lehetőségük.

A nyugati hadszíntér egyszerűbb tűzvezetést követelt. A cél az esetek többségében nem mozgott. Mivel a honfoglalók lovai gyorsabbak voltak és a kötelékek mozgása pedig összehangolt, nyugodtan megtehették, hogy akár lőtávolságra megközelítsék az ellenséget és állóhelyből adjanak le célzott lövéseket, mintegy csipkedjék az ellenséget. Ekkor a széles arcvonalon szétbontakozó kis létszámú kötelékek játszották a döntő szerepet. Ha sikerült támadásra ingerelni az ellenséget, akkor a hátrafelé nyilazás kapott szerepet, vagy — a martalék elszakadása után — a harcrendben álló zöm által a rohamozó ellenségre lőtt területtűz. Összességében valószínűsíthető, hogy a honfoglalók zárt kötelékben elsősorban állóhelyből lőttek területtüzet, míg célzott lövésre 10-50 fős lazán, széles arcvonalon szétbontakozott kötelékek alkalmazása során került sor.

Láthatjuk, hogy a kalandozó seregek parancsnokai rendkívül bonyolult irányító és szervező tevékenységet végeztek. Nemzedékről nemzedékre hagyományozódtak azok a taktikai fogások, amiket a nyugati kortársak rendszerint hadicseleknek neveztek. A siker alapja a felderítés volt. Ismerni kellett az ellenség erejét és mindenkori helyzetét. Már jóval a csata előtt lépéselőnyt tudtak szerezni, azzal, hogy az előre kiválasztott terepre csalták az ellenséget, sokszor száz kilo41