Négyesi Lajos: Szent István, a katona (1999)

tévesszen meg, hogy a lovasíjász seregben is vannak vértesek, akik értenek a közelharchoz, azonban soha nem harcolnak zárt rendben a csatamező megtartásáért.

Géza korában a belső hatalmi harcok összecsapásaiban nagyobb szerepet kapott a közelharc. A Kárpát-medence szőkébb terepet kínált a könnyűlovas seregeknek, mint a sztyepp. A pogány harcosok kezében (az utókor számára a sírjaikban) megjelent a kétélű kard mint a közelharc hatékony fegyvere. Csakhogy ettől még nem lettek nehézfegyverzetű vitézek, mivel továbbra sem tudtak zárt rendben harcolni, a csatákban az íjaké maradt a főszerep.

A kard használata a nomád harcos ösztönös alkalmazkodása volt a megváltozott körülményekhez. Hasonló folyamat játszódott le a XVII. században a huszároknál, akik a vértezett ellenséggel szemben kevésbé hatékony szablya helyett lóravaló pallost vagy hegyestőrt használtak. Persze csak kiegészítő fegyverként, hiszen a fő fegyverük továbbra is a szablya maradt. A pallost vagy hegyestőrt a nyeregtakaró alá málházták, a szablyát pedig a derekukon viselték. A lóravaló pallosok többsége szablya markolattal készült, hasonlóan azokhoz a X. századi egyenes kardokhoz, melyeket használóik szablyamarkolatűra alakíttattak át.

A Géza-kori haderőreform főszereplői azok a sváb lovagok voltak, akik vitézeikkel együtt álltak a fejedelem szolgálatába. Ők képesek voltak zárt rendben harcolni és magyarok kiképzésével a nehézfegyveresek számát növelni. A magyar nehézlovasok kiképzése azonban Géza uralkodása alatt nem ért el jelentős eredményeket. Az ütőképes nehézlovasságot a betelepült sváb lovagok és a III. Ottó által küldött 300 fős kontingens képezte.

Ha a X. századi haderőreformot vizsgáljuk, nem elég csak szablyás vagy kardos vitézekről, könnyűlovasokról vagy ne37