Négyesi Lajos: Szent István, a katona (1999)
hézlovasokról beszélni. Mindig az egész haderőből és az ehhez kapcsolódó hadikultúrából kell kiindulni. Ezen az alapon a reform előtti magyar lovasság alapvetően könnyűlovasság volt, melyet feloszthatunk egy könnyű és egy félkönnyű rétegre. A könnyűlovas réteget a köznép lovasíjászai alkották, akik nem hivatásszerűen katonáskodtak. A félkönnyű réteg a katonai kíséretek tagjaiból állt, akik többnyire katonai szolgálatot teljesítettek. Képzett katonák voltak, rendelkeztek védő és támadó fegyverzettel. Jártasak voltak a közelharcban is, de nem tudtak (nem volt szükséges) zárt rendben harcolni. A nyugati haderő meghatározó eleme a nehézlovasság volt. Az alkalmazott harceljárás megkövetelte a zártrendű harcban való jártasságot. A nehézlovasság mellett jelen van egy félnehéz lovasság is, mely elsősorban harcértékében különbözik a nehézlovasságtól. Felszerelésük és kiképzettségük gyengébb, mint a nehézlovasságé, de kiképzettségüknél fogva, képesek zárt rendben harcolni. A haderő vitathatatlan átalakulásáról szóló elméletek túlzott mértékben a fegyverzet körül forognak. A korszerűbb fegyverzet használata nem jelent eleve korszerűbb haderőt, főleg, hogy értelmetlen a szablyára azt mondani, hogy korszerűtlen. Azzal, hogy a lovasíjász kétélű kardot fog a kezébe, még nem fog nyugati módra harcolni. A lényeg mindig a taktika kérdéseiben rejtőzik. A nyugat fél évszázadon át rettegett a magyarok nyilaitól, mégsem kezdett senki közülük reflexíjat használni, pedig kétség kívül korszerű és hatékony fegyver volt az is. Nem azért nem tették, mert nem tudtak volna hozzájutni vagy olyan bonyolult lett volna a kezelése. A problémát az jelentette, hogy a hadszervezet nem támogatta a lovasíjászok alkalmazását. A lovaik nem voltak elég gyorsak, a parasztkatonák nem tudtak elég jól lovagolni, a felszerelés előállításához és pótlásához nem volt meg a szükséges 38
