Négyesi Lajos: Szent István, a katona (1999)

„Marhabőrből vagy más állat bőréből hasított tenyérnyi széles csíkokat vesznek, hármat vagy négyet szurokkal összeragasztanak, és kis szíjakkal vagy zsinegekkel megerősítik, a felső bőrcsíknak az aljába zsineget fűznek, s ez a következőnek a közepébe illeszkedik, és így tovább, míg a végére nem érnek. Ennek következtében, mikor meghajlítják, az alsó csíkok a felsőkbe csúsznak, és így kétszeres, sőt háromszoros rétegben veszik körül a testet. ”31

Az így kialakított vértezet a nyugati gyűrűspáncélhoz hasonló védelmet nyújthatott, és ezek után jogosan tehetnénk fel a kérdést, hogy a bőrpáncélos magyar harcosok nehéz- fegyverzetűek voltak-e, és eleve téves-e a keleti könnyűlovas- és nyugati nehézlovas harcmód kategóriáinak használata. Pusztán a felszerelésbeli különbségeket tekintve kételyeink támadhatnak. A X. század páncélos lovagjánál a XVI. századi magyar huszár komolyabb védőfegyverzetet viselt, mégsem vitatja senki azt, hogy könnyűlovas, de a kalandozó vitéz is hiába vett volna magára sodronypáncélt és sisakot, mégsem lett volna belőle nehézlovas. A kategóriák hátterében az alkalmazott harceljárást kell keresnünk. A „nehéz” szó itt nem csak kilókat jelöl, hanem álló és ütőképességet a közelharcban.

A nyugat-európai kultúrkör hadművészetében az őskortól kezdve a nehézfegyverzetű harcosok jelentették a csatadöntő elemet. A nehéz vértezet korlátozta viselőik mozgását, így fokozatosan kialakult a csaták íratlan szabálya, hogy a győztes az, aki a csatateret birtokolja. A kezdetben magányosan küzdő lovagok között kialakuló együttműködés eredményeként kialakult a zárt rendű harc, mely nemcsak az egyén számára jelentett nagyobb védettséget, hanem fokozta a kötelék hatékonyságát is. Ez a harcmód jelentősen megnövelte a kitartás becsületét. A zárt alakzat vitathatatlanul nagyon haté31 Györffy György (szerk.): Piano Carpini útijelentése 1241 -bői. In: Julianus barát és a napkelet fölfedezése. 1986, Szépirodalmi Könyvkiadó, 130-131. o.

35