Négyesi Lajos: Szent István, a katona (1999)
985 és 991 között nem került sor jelentősebb hadműveletekre. Henrik megszilárdította hatalmát Bajorországban, Ottó híveit a saját embereivel cserélte le. Volt azonban egy belső ellenzéke, mely Piligrim passaui püspök körül csoportosult, aki továbbra is feltétlen híve volt a császárnak és hű segítője Willigis érseknek. Valószínűleg ő tartotta fenn a kapcsolatot Géza és a császárság között is. 991-ben meghalt Willigis érsek és Piligrim püspök. A diplomáciai kapcsolatokban beállott zavart Henrik rögtön kihasználta. Seregével a Bécsimedencébe nyomult, kitört a nyílt háborúskodás a magyarok és a bajorok között. A bajor-magyar háború kapóra jött a császárnak, mivel a lázadó rokon katonai erejét lekötötte. Ezzel együtt magában rejtette annak a veszélyét is, hogy Henrik győzelmével létre jöhet egy bajor-cseh-magyar szövetség, mely Ottó hatalmára nézve jelentős fenyegetést jelentett volna. Gyanítható, hogy a krónikában említett Volfert és Hedriket 300 páncélos vitézzel III. Ottó küldte katonai segítségül Gézának. A kiegészítés 300 fős létszáma arra utal, hogy egy önálló tevékenységre képes zárt kötelék volt. 300 páncélos jelentős erőt képviselt, hiszen mértékadó számítások szerint ekkor Svábország 900 nehézfegyverzetű lovast tudott kiállítani. A helyzet súlyosságát jellemzi, hogy a pannonhalmi apátság 1001-ben írott alapítólevele is megemlékezik róla, az alábbi sorokban: „kitört a háború vihara, s ebben a németek és a magyarok között a viszály igen nagyra nőtt.” Ugyanitt olvashatjuk, hogy „Anasztáz apát úr tanácsaitól és állanáó segítségétől felbátorítva lettünk ugyanis győztesek. ”24 Ami ékesen bizonyítja, hogy a Szent Márton-hegyén, Adalbert tanítványainak épített monostor vallási funkciója mellett nagyon fontos diplomáciai A pannonhalmi apátság alapítólevele. In. Árpád-kori oklevelek. Szerk. Györffy György, Balassi Kiadó, 1997. 19. o. 29
