Négyesi Lajos: Szent István, a katona (1999)

esteledett, amikor a félhomályos hálóterembe belopakodott a merénylő', köpenye alatt csupasz kardot rejtve. Az isteni gondviselés, vagy az ilyenkor törvényszerűen bekövetkező' balszerencse következtében a kard a kövezetre esett, mire a király fölriadt szendergéséből. Rögtön megértette, mi készül ellene, de a merénylő' megtörtén borult elé, megvallotta bűnös tervét és kegyelemért esedezett. A király megbocsátott neki miután kiadta cinkostársai nevét. A következő napon az összeesküvőket elfogták és a király ítélete értelmében levágták ártó kezeiket, majd megfosztották őket szemük világától.

A merénylők kiléte homályban marad, azonban abból a megjegyzésből, hogy az udvar főemberei voltak, arra lehet következtetni, hogy esetleg Aba Sámuel is közéjük tartozott, aki ekkor István udvarispáni címét mondhatta a magáénak. Megerősíti a feltételezést, hogy Sámuelnek valószínűleg 1041 előtt távoznia kellett az udvarból, mivel Péter elűzésekor a lázadóknak úgy kellett őt visszahívniuk. Csakhogy ő testileg ép volt, nem hiányoztak sem a kezei, sem a szemei. Ha részese volt az összeesküvésnek, akkor ő volt az a merénylő, aki elárulta társait.

Péter, Aba és a Vazul-ág

István életének utolsó éveit folytonos betegeskedés közepette töltötte. Főleg a lábfájás kínozta. Végül 1038. augusztus 15-én esztergomi palotájában érte a halál. Testét fakoporsóba zárták és a királyi székhelyre, Fehérvárra vitték. Ott a bazilikában helyezték örök nyugalomra. „Az őhalálának utána nagy csodák és veszedelmek lőnek, két napot is látnak az égbe, nagy drágaság és mirigy halál is követ közék, és sok hadak miatt igen

99