Tóth Tibor: Szénbányászat a dorogi medencében 1781-1981 (1981)
Bányászmunka, bányászélet, munkásmozgalmak 51 A jelenlegi viszonyok között azonban az említett gyógyító eljárást keresztülvinni nem lehet.” A szociális juttatások között kell megemlítenünk a MÁK bányáiban 1920-ban bevezetett fizetett szabadság rendszerét. 5 év szolgálat után három, 10 év szolgálat után nyolc nap szabadság illette meg azt a bányászt, aki nem vett részt sztrájkban, nem vétett a szabályzat ellen, és nem volt igazolatlan mulasztása. A bányamunkások számára az inflációs időszakban nagy előnyt jelentett, hogy fizetésük egy részét természetben (közszükségleti cikkekben) kapták, így kevésbé érezték az állandó drágulást. Elégedetlenséget szült viszont az elszámolások bonyolultsága, és az, hogy a nagycsaládosok ugyanolyan munkáért nagyobb természetbeni juttatást, ellátást kaptak. Az elégedetlenségek miatt a Szakszervezet felvetette a készpénzfizetésre való áttérés szükségességét, amit a társulatok 1924. január 1-től készségesen végrehajtottak. Elhibázott követelés volt: „lerombolták az utolsó gátat is, ami védte valamelyest a bányamunkásság életszínvonalát az infláció áradatával szemben” — írja Gergely Ernő a korábban idézett könyvében. Valóban így történt. A tokodi munkások február 22-én még csak kérnek. Hetenként előleget és hogy a műszakváltás a külszínen legyen. A dorogiak azonban már követelnek. Más társulatoknál 50—60%-os béremelést hajtottak végre, de Schmidt elzavarja a reklamáló bizalmiakat. A munkásság március 15-én sztrájkba lép. A pilisiek 17-én, a várpalotaiak 18-án csatlakoznak. A tokodiak 25-én teszik le a munkát. Következik a szokásos retorziós felmondás, kilakol- tatási végzések — amelyeket később visszavonnak. Végül győzött a munkásság, megkapják a béremelést. Májusban ismét kirobban és most már országos méreteket ölt a bányászsztrájk. Követeléseik: az áremelkedéssel lépést tartó bérek, drágasági pótlék; tiltakozás a munkaidő meghosszabbítása ellen. Az öt hétig tartó sztrájk sikerrel zárult, a bérköveteléseket teljesítették. A szénkonjunktúra közben (1923-ban) végétért. A szénbányák nehéz helyzetbe kerülnek: az ún. stabilizációs válság éveiben az ipar termelése mint- egy 60%-kal lecsökkent, ami természetesen együtt járt a szénfogyasztás csökkenésével. A bányákban hetenként 1—3 napot szüneteltették a munkát. A munkanélküliség, az elbocsátástól való félelem egy időre visszavetette a sztrájkmozgalmakat is. A tőkés bányavállalatok a termelési költségek csökkentésére és a teljesítmények növelésére törekedtek, terméküket versenyképessé akarták tenni az olcsóbb külföldi (lengyel és német) szenekkel. Csökkentették a béreket, elbocsátották a feleslegesnek tartott munkaerőt, a megmaradó létszám munkaidejének meghosszabbítására törekedtek^ Vida Jenő a MÁK vezérigazgatója ismét elrendelte a munkahelyi műszakváltást, ami a munkaidő 1 órás meghosszabbítását jelentette (ennyit igényelt a bányabeli munkahelyekre történő beés kiszállás). Vidának ez az intézkedése 10 hétig tartó sztrájkot robbantott ki Tatabányán (1925. február 3.), amelyben a tokodi bányák is részt vettek. A sztrájk csak „félsikert” hozott, félórás munkaidőhosszabbítást végül is elfogadott a tatabányai munkásság. Az Esztergom-Szászvári Társulat 1924-ben mintegy 600 fővel csökkentette létszámát, de a kényszerű munkaszüneteltetés 20%-kal csökkentette a visszamaradok bérét is. Hogyan vészelte át a medence a szénkereslet pangásának időszakát? A termelési statisztika szerint minden megrázkódtatás nélkül! Tekintsük az 1923. évi termelést 100%-nak. Ehhez viszonyítva 1924- ben 100%-ot, 1925-ben 109,9%-ot, 1926-ban 104,6%-ot, 1927-ben 117,1%-ot, 1928-ban 126,6 százalékot teljesítettek. 1929-ben elérték ennek az időszaknak a csúcspontját: 959 ezer tonnás termelésük az előbbi arányok szerint 145%-nak felel meg. Elképzelhető, hogy normális kereskedelmi viszonyok között a fejlődés még meredekebb lett volna, de az eredmények így is nagyon tiszteletre méltóak. A kényszerű munkaszünetek hatása sem érződik, mivel a nyári hónapok darabos széntermelését a bányákban készletezték, télen pedig előnyösen értékesítették. A széntermelési válság mélypontja 1925-ben volt. Ekkor az ország széntermelése az 1923. évinek 82 százalékára esett vissza, medencénk termelése viszont — mint láttuk — 10%-kal emelkedett. A szénkereslet csökkenése ugyanis létrehozta a szénkartellt, amely a kisebb vállalkozásokat kiszorította a piacról. A kartellen belül pedig éppen medencénk két nagy vállalkozójáé, a Salgó-é és a MÁK-é volt a vezető szerep, így egyértelmű, hogy a válság Dorogot kevésbé érintette, annál is inkább, mert az itt termelt szén minőségileg is vetekedett a külföldről behozott szenekkel. 1925. május 2-án egyesült az Esztergom- Szászvári és a Salgótarjáni Kőszénbánya RT. Az előbbi megszűnt, jogait és kötelezettségeit a Salgótarjáni Kőszénbánya RT (röviden: Salgó) vette át. A cég tehát tőkével is erősödött, tovább növekedett a fejlesztés lehetősége. A fejlesztés kétirányú: Egyrészt felhagyják a kevésbé gazdaságos üzemrészeket: az 1921-ben újranyitott Ebszőnyt, Tömedék aknát, másrészt újranyitják, modernizálják a termelékenyeket: Ágnes akna, Ánnavölgy, Teréz akna, Samu akna stb. Nagy gondot fordítanak a külszíni szállítás gépesítésére, a szén nemesítésére, tisztítására is. Felépül a dorogi és a tokodaltárói új osztályozó, Reimann aknán vil- lamosmozdony-szállítást vezetnek be, modernizálják az annavölgyi szállítást, Erzsébet aknán sűrített levegős mozdonyokkal szállítanak, ugyancsak Erzsébeten építik meg az ország első szénmosó-művét (1927). Megépül a dunai kötélpálya és rakodó (1926), elkészül az új tokodi altáró, (1922). Megépül a homokvasút és a homoksikló (1926). Bővítik a mész- művet, a villamos centrálét, karbidgyárat építenek (1926), megkezdik a brikettgyártást (1930).
