Tóth Tibor: Szénbányászat a dorogi medencében 1781-1981 (1981)
52 A dorogi szénmedence bányászata Művelés- és technika-történeti érdekességek: Az 1800-as évek végén megkezdett, de tömedékelési nehézségek miatt abbahagyott frontfejtési kísérleteket a homok-iszapolási lehetőség megteremtése után folytatják. A 10-es évek közepén (1916) Tömedék aknán csapásmenti rázócsúszdás frontfejtést telepítenek. Az iszapolást vándorgátak beépítésével végzik. 1925-ben Agnes aknát mammutszivattyúzással víztelenítik. 1927-ben Razinger Vince tervei alapján, az Ágnes akna területén viznívó-süllyesztést hajtanak végre. Samu akna 1926. évi nevezetes víztelenítéséről és Auguszta akna 1927. évi elfulladásáról már megemlékeztünk előző fejezetünkben és láttuk azt is, hogy termeléscsökkenést még ez a hatalmas veszteség sem okozott. A felsorolt fejlesztések kétségtelenül nagymértékben növelték a medence bányáinak termelékenységét, de nem valószínű, hogy a medence munkásait ez különösen lelkesítette volna, hiszen a gépesítés ilyen növelése számukra általában a munkalehetőségek szűkülését jelentette. A bányászság évtizedek óta követelte a társpénztárak egyesítését. Követelésüknek két oka közül az egyik a helyhezkötöttség. Ha a bányász elhagyta munkahelyét (vagy elbocsátották), megszakadt a társpénztári jogosultsága is. Másik ok az egyes társpénztárak által fizetett nyugdíjak összegének nagy különbsége. 1924-ben például egy 30 éves szolgálati viszonnyal rendelkező vájár Dorogon 45,92 aranykorona értékű nyugdíjat kapott, ugyanakkor a MÁK 15,29, Salgótarján 9,88, a Rimamurányi Rt. 8,82 aranykoronát fizetett. A dorogiak sztrájkkövetelései között éppen ezért sohasem szerepelt a nyugdíjak emelésének igénye. Ha a munkások helyhezkötésének egyik legfontosabb eszköze a társpénztári tagság volt, akkor a viszonylag magas dorogi nyugdíj fokozottan az. A cél tehát mindenütt azonos, így az itteni magas nyugdíjakat külön dorogi kedvezménynek, ha úgy tetszik akár Schmidt Sándor érdemének is betudhatjuk. Schmidt a nyugdíj problémáiról így nyilatkozott: „Ellentétben a szellemi munkás életével, a fizikai munkásság testi erejének fogyatkozásával arányosan csökken kereseti lehetőségük is, míglen eljön az idő, amikor elbocsátva, vagy csekély nyugdíjacskával az élvezett lakásból kizáratnak, s fáradt öreg testük egy-egy padlásfeljáró alatti zugban vagy gyermekeik hideg kamrájában kell sínylődjék, nap-nap után érezve a lelki kínt azon teher miatt, melyet eltartásuk azoknak jelent. Ebben a szomorú körülményben látom és összesűrűsödve szociális problémánkat...” Bárki vitatkozhat Schmidt szavainak őszinteségén, de a korabeli bányász-nyugdíjas életének szemléletes ábrázolása akkor is szomorú tény marad. Ezt kívánta megváltoztatni a társpénztárak egyesítése, amely 1925. október 23-án a nemzetgyűlés jóváhagyásával megtörtént, de a nyugdíjak (25%-os) emelésére csak 1929-ben került sor. 1927-ben a pénz stabilizálódott, a hazai széntermelés is, de a szénbehozatal is növekedett (a behozatal 1929-re elérte az 1,86 millió tonnát). 1929 őszén azonban kitört a kapitalizmus történetének legnagyobb gazdasági világválsága. Ennek hatására Magyarország ipari termelése 1929—1930-ban 61,5 százalékára csökkent, a munkanélküliség hatalmas méreteket öltött. A medence széntermelése 1930- ban 87,9 %-ra, 1931-ben 84,9 %-ra csökkent és az 1932. évi kisebb fellendülés után is csak 1934-ben érte el az 1929. évben termelt mennyiséget. A válság és az azt követő depresszió időtartama tehát minimálisan négy évre tehető, de mindenképpen rövidebb, mint az iparban (és a mezőgazdaságban) általánosan számolt 6—7 év. Válasszunk ki e keserű időszakból két elfogult véleményt: a bányaigazgatóét és egy névtelen vájárét. Hogyan látták ők a bányászok életét ? Az igazgató : „Dorogi munkástestvéreim a magyar munkástársadalomnak munkanélküliségből eredő nehéz helyzetét átérezvén, példát akartak adni arra nézve, hogy komolyan érzik át azt, hogy szegényeink, hibájukon kívül nélkülöző munkástestvéreink segítésében össze kell fogni, kinek kenyere, ha soványan is, de biztosítva van, s ezért... egész napi keresetüket ajánlották fel... Sajnos azonban, a mai rendkívül nehéz gazdasági viszonyok súlyos megpróbáltatásokat hoztak a dorogi munkásságnak is... A szénpiac válságos helyzete miatt a f. év tavaszán (1932) 1000 munkástest- vérünket kellett elbocsátanunk, vagyis 30%-kai leépíteni azt a létszámot, melyet e testvéri munkában egyesíteni, összehangolni sikerült. A keserű pohár kiürítésének szükségességét munkásotthonainkban vázoltuk, magyaráztuk meg, s azt lemondással, de zokszó nélkül vették tudomásul, mert érezte mindenki, hogy az 1000 ember, tehát 4000 lélek, nem szakad el vállalatától, azok gondja a mi gondunk marad, azok sorsát a magunkénak tekintjük, s kimerítünk áldozatkészségben, új munkalehetőségek keresésében igazán mindent úgy, hogy munkástestvéreink e társulatunk áldozatkészségét látva, vezetőikkel együtt keresetük 10%-áról mondtak le, hogy a társulat ezen újabb terheiből ki vegyék részüket. A vállalat leépíti létszámának egyharmadát, de melléküzemeket létesít, utakat épít, a munka nélkül maradt embereket, családokat továbbra is magáénak tekinti, s ezt látva a munkában maradt rész, dacára, hogy még ily redukált létszám mellett is kénytelen szünetelni, tehát nem keresheti meg minden nap kenyerét, mégis segítségére siet munkaadójának, s a terhek egy részét vállalja.” 1934. július 7. A névtelen dorogi bányász pénzügyminiszterhez írt levele (Részlet.) „Ezennel fölkéri a dorogi bányamunkásság a figyelmüket arra, hogy hívják fel a dorogi munkaadók figyelmét arra, hogy ne használják ki annyira a munkásságot, mert amennyire most kihajtják és ki
