Tóth Tibor: Szénbányászat a dorogi medencében 1781-1981 (1981)
50 A dorogi szénmedence bányászata (Gergely Ernő: A bányamunkások szakszervezeti mozgalma... p. 86.) A paktum kedvezményeit kihasználva a szakszervezeti mozgalom fellendült, újraalakulhattak a dorogi, csolnoki, kesztölci, iednyvári, tokodi és sárisápi helyi csoportok (1922. január). 1922 szeptemberében a Bányamunkások Szövetségének Központi Vezetősége felvetette a bányászotthonok létesítésének gondolatát. A budapesti munkás- otthon építésének terve nem talált megértésre a munkásság körében és alig néhányan vettek részt az e célból szervezett vasárnapi túlműszakokon. Schmidt Sándor azonban felismerte a „munkás lelkek” irányításának ezt a lehetőségét, élére állt a mozgalomnak és azt a saját elképzelésének, célkitűzésének szolgálatába állította. Dorogon már 1923. augusztus 20-án letették a Munkásotthon alapkövét. De nem ez volt századunk első évtizedeiben medencénk egyetlen kulturális-szociális intézménye; iskola, óvoda, 60 ágyas kórház, 22 ágyas járványkórház és számos lakás is épült. Külön kell megemlékeznünk a Dorogi Atlétikai Club, a DAC létrejöttéről. 1914-ben kezdődött, természetesen a labdarúgással. Közadakozásból, báli rendezvényekből gyűjtötték össze az első felszerelésre valót. Az ifjú csapatot azonban szétszórta a háború, csak 1918-ban kezdhették meg az újraszervezést. Két évig ismét csak adományokból tengődött a csapat, amikor Schmidt látva a sport népszerűségét, kedveltségét a munkásság körében, jelentős támogatást ad a sportkörnek. 1921-ben korszerűsítik a pályát, lelátót és 25 m-es uszodát építenek. 1923- ban épül az 50 m-es versenyuszoda, egy tekepálya és egy beton teniszpálya. 1924-ben készül el a zenepavilon és a második tekepálya, 1925-ben pedig a harmadik tekepálya és egy új, modern teniszpálya. 1924-ben kapta meg a DAC a csendőrség régi épületét, amelyet klubházzá alakítottak. 1921-ben a DAC már a vidéki bajnokság résztvevője. 1922—23-ban megnyeri a váci alosztály II. osztályú bajnokságát, 1923—24-ben az első osztály 7. helyezettje. Ez volt a kezdet. A folytatást, a sikereket és a kudarcokat, a nagy reményeket és a csalódásokat is többé-kevésbé ismerjük. A labdarúgás mellett 1922-ben az atlétikai, 1923- ban az úszó, 1930-ban a birkózó szakosztállyal bővült a sportélet. A medence bányászainak kulturális, sport- és szociális viszonyai is javultak ugyan, de közel sem olyan mértékben mint az szükséges lett volna. Az utókor azonban könnyen kritizál; megjegyzések helyett hallgassuk a szakértő szemtanút. 1920. március 26. A Dorogi bányaorvos jelentése: (Részlet.) „Tekintetes Bányaigazgatóság! Az 1919. év egészségügyi tekintetben lényegesebb események nélkül zajlott le. Az év első negyedében még egyes szórványos esetei a spanyol náthának voltak észlelhetők, utólagos fellobbanásai gyanánt a kialvóban levő 1918-i nagy járványnak, de egyébként járványos vagy tömegesebb megbetegedéseket az év folyamán nem észleltünk. Jónak azért az egészség- ügyi állapotokat még sem mondhatjuk, mert járvány nélkül, sőt kimondott klinice meghatározható betegség nélkül is igen sokan szerepeltek a beteglétszámban, akiknek munkára való képtelenségét ideig-óráig el kellett ismerni, mert a szűkre szabott és nem megfelelő minőségű élelmezés mellett munkaereje megfogyatkozott úgy, hogy a máskülönben megszokott munkát nem bírta, vagy hogy ez annyira kimerítette, hogy csak rövidebb-hosszabb pihenés után láthatott újra munkához... De nyilvánvaló, hogy amint e jelenségek nem határolhatok el helyileg, úgy nem határolhatok el időbelileg sem: a háborús nyomorúságot nemcsak azok szenvedték és fogják szenvedni, akik a lövészárokban és a front mögött, a mögöttes országokban végigküzdötték, de megsínyli és meg fogja sínyleni egész élete hosszán az az új nemzedék is, melynek gyermeksége a háború éveire esik és mely a háború óta jött a világra, amely grammokra kimért „fejadagok” mellett nő fel és mely csak orvosi rendelvény mellett tud — ha egyáltalán tud — egy kis tejhez jutni. Amikor a betegeket kell látnunk, akiknek hozzátartozóik egy kanál tejet, de még egy kanál levest sem tudnak adni, mert egy rántáshoz való lisztjük sincs otthon ; amikor a sovány, kiaszott, talán csúcshurutos asszony időn túl is szívatja magát gyermekétől, mert „más tejet úgy sem tudnék neki adni”, akkor nem lehet csodálkozni, hogy a létérti harc ezen rostáján igen-igen sokan elhullanak, és akik felül maradnak, azok, ha nem is megtörve, de ellenállásukban megfogyatkozva. Ezek a körülmények magyarázzák egyrészt a tuberkulózis nagymérvű elterjedését, másrészt a gyermek-halálozás ijesztő emelkedését a háború sújtotta országokban, amint azt sajnos a mi munkásaink körében is tapasztalnom. .. Dr. Mosonyi Albert.” 1923. március 12. A tokodi bányaorvos jelentése: „Tisztelettel jelentem az alábbiakat: Az 1922. év egészségügyi szempontból átlagos jónak mondható. A legszembetűnőbb megbetegedés a tüdők gümős megbetegedése (Tüdőcsúcshurut, „Tuberculosis”). Az ezen betegségben levők száma nemre és korra való tekintet nélkül aránylag a legnagyobb... E jelentés kapcsán legyen szabad kitérnem a következőkre: A tuberculosisos egyének gyökeres gyógyítására a társpénztár terhére írható gyógyszerek nem elégségesek. Viszont az ilyen betegek szanatóriumi, sőt kórházi kezelése is tetemes kiadást jelentene a Társpénztárnak. Véleményem szerint jelenleg a Pomdorf- féle cutan tuberculin gyógyítása az a mód, mely a legcélravezetőbb a tüdőbetegek kezelésében. Ehhez azonban kívánatos, hogy a Tuberculin a szükséghez mérten rendelhető legyen s talán elsősorban, hogy a kezelés keresztülviteléhez szakképzettséggel bíró orvosnak elegendő ideje legyen a nagyszámú betegek gondos gyógyítására.
