Tóth Tibor: Szénbányászat a dorogi medencében 1781-1981 (1981)
28 A dorogi szénmedence bányászata a medence történetében. Páratlan és súlyos, de önmagában nem végzetes csapás, hiszen a tízéves időtartam elegendő lehetett volna néhány akna víztelenítésére is, új bánya nyitására is. Széntermelő üzemeink sorozatos katasztrófája azonban sajnálatos módon egybeesett a hazai bányászat jövőjét hátrányosan érintő koncepciónak, az energiaszerkezet módosításának felemás végrehajtásával. Az 1967. évi kormányhatározat (2006/1967), az 1968. évi GB-határozat (1968. VI. 28.) és az 1969-es kormányhatározat (2007/1969) a szénbányászat távlati kérdéseiről, az energetika fejlesztéséről és a széntermelés tervszerű csökkentésével együtt a szénbányászat korszerűsítéséről intézkedett. A program az éves széntermelésnek 6—9 millió tonnával való csökkentését és 60 ezer bányász más iparágakba történő irányítását tűzte ki feladatul. A szénfelhasználás visszaszorítását két intézkedés alapozta meg: a széntermelés csökkentése és a szénhidrogének felhasználóinak biztosított előnyök. Kezdjük az utóbbival, ez számunkra kevésbé fontos ugyan, de a kép teljességéhez hozzátartozik. A 60-as években hazánkban is teret nyert az a világszerte hódító elmélet, miszerint egy ország ipari-gazdasági korszerűségét az olaj- és szénfelhasználás aránya határozza meg. Természetesen a szénfelhasználás magasabb aránya jelentette az elmaradottságot. Ennek az akkor minden bizonnyal helyes elméletnek hazai gyakorlata azonban nem vette figyelembe azt az egyszerű tényt, hogy számunkra az a korszerű, ami gazdaságos. Vagy ha figyelembe vette, akkor az abban az időszakban nagyon kedvező áron kapott szovjet olajra alapozta a kalkulációt, más külföldi olaj behozatalát nem tervezték. Az energiacserére előirányzott 8 milliárd forintos beruházási összeg gyors megtérülésével számoltak. A program szerint a már két év múlva (1970-ben) várt 3 milliárd forintos megtakarításnak 1980-ig 6 milliárdra kellett volna növekednie. Olyan alternatívával, hogy a valóban elavult szén- tüzelésű berendezések korszerűsítésével e megtakarításnak esetleg többszöröse is elérhető — nem találkoztunk. A szénhidrogén-felhasználás gyors növelését tehát hitelekkel, állami támogatással segítették. Megszüntették a széntüzelésű berendezések hazai gyártását, és a világpiaci árak emelkedő tendenciája ellenére leszállították a szénhidrogének hazai árát. Az igen kedvező lehetőséget kihasználva természetesen igen sok nagyfogyasztó állt át olajtüzelésre; a szénkereslet csökkent, a bányászat időnként árengedményekre is kényszerült. Mindez azonban az iparág egészének és a dorogi medencének is áthidalható problémája lett volna, ha megvalósul az említett határozatok második célkitűzése: a bányászat korszerűsítése is. Ennek végrehajtása azonban elmaradt. A széntermelés csökkentésének leghatásosabb eszköze a tőke megvonása, tehát a bányászatnál képződő amortizáció 40%-át elvonták és a költségvetési támogatás is nagymértékben lecsökkent. A bányászati beruházásokra fordítható összeg 1968-ban az 1966. évinek 66%-ára, 1973-ban 48%-ára esett vissza (reálértékben számolva 58,4, illetve 37,5 %-ra). A beruházási lehetőség Dorogon még szűkebb volt. 1973-ban az 1966. évi beruházási keretnek — reálértékben — mindössze 25,5 %-a állt rendelkezésre. Tovább súlyosbította a bányászat helyzetét, hogy gyakorlatilag kizárták a hitelfelvétel lehetőségéből is. Ilyen pénzügyi körülmények között az elfulladt bányák újranyitására, vagy új bányák telepítésére természetesen gondolni sem lehetett, hiszen e példátlanul alacsony beruházási keretből kellett finanszírozni a szociális, kommunális és munkavédelmi tevékenység szinten tartását, illetve — amíg az lehetséges volt — az elvesztett termelőkapacitás pótlását. Minden vízbetörés után újból és újból nagy lendülettel fogtak hozzá a megmaradt üzemek fejlesztéséhez, de az újabb vízbetörések ismét meghiúsították e törekvéseket, így 1972-ig elveszett a medence termelőkapacitásának 60 %-a. Mégis ennek a makacs újrakezdésnek volt köszönhető, hogy még ekkor is képesek voltak az 1967. évi szénmennyiség 50,2%-át kitermelni. Ismét a dorogi bányászat létéért folyt a küzdelem amelynek itt csupán érzékeltetésére vállalkozhatunk. Tekintsük át az események láncolatát Schoppel János: A Dorogi Szénbányák beszámoló jelentése c. munkájának tömör összefoglalásában. „1968-ban VI-os akna, Tömedék-akna és XV-ös akna elfulladásának következményeként 350 ezer tonna kapacitásveszteség érte a vállalatot, amelyből 168 ezer tonnát sikerült pótolni. így az 1969. évi széntermelés csak 212 ezer tonnával maradt el az 1967. évitől, illetve 183 ezer tonnával az 1968. évitől. 1970. január 1-vel — az Egyesült Magyar Szénbányák komplex programjának megfelelően — a Pilisi bányaüzemben megszűnt a széntermelés. Bár 1969-ben Pilis 144 ezer tonnát termelt, ennek ellenére csak 88,5 ezer tonnával programoztuk alacsonyabbra az 1970. évi széntermelést, vagyis további 56 Et-val feszítettük meg a működő bányaüzemek mennyiségi tervét. Az év első felének eredményei minden vonatkozásban a legjobbak voltak a Dorogi Szénbányák történetében és éves vonatkozásában is adottak voltak a munka eredményes folytatásának feltételei. Azonban a medence legjobb minőségű széntelepeit művelő, 333 Et-s tervének időarányos részét jelentősen túlteljesítő Borókási bányaüzem 1970. július 7-én bekövetkezett elful- ladása olyan veszteséget jelentett mind széntermelési, mind gazdasági vonatkozásban, hogy a megrázkódtatást kiheverni és helyreállítani a Vállalat gazdasági egyensúlyát, nagyon nagy erőfeszítéseket igényelt. 1971. június 11-én — még a rekonstrukció befejezése előtt — fulladt el a 200,2 Et termelési feladattal bíró Erzsébet-akna, majd október 8-án
