Prokopp Gyula: Packh János, 1796-1839 (1974)
1822 májusában azonban gyökeres változás következett. Kühnel kérésére Rudnay külön építési hivatalt (Central-Bauamt) szervezett és ennek hatáskörébe került mindaz, amit addig külön-külön intézett a két csoport. A hivatalt, amelynek Kühnel lett a vezetője, Rudnay közvetlenül (vagyis nem az uradalmi igazgató személyén keresztül) saját magának rendelte alá. Ettől kezdve Kühnel, majd később Packh is, a „dirigirender Architect” címet használta [17]. A vezetésnek ezt a központosítását az említett hiányosságokon, valamint egyrészről Kühnel és Packh, másrészről az uradalmi személyzet között keletkezett ellentéteken túl a munka méretei is indokolták. Az építési hivatal rendelkezése alá került uradalmi kő- és márványbányák és téglaégetők munkásait is beleértve, 1822 májusától 1831 szeptemberéig [18] több mint 800 000 munkanapot fordítottak az építkezésre. Ebből kereken 326 000 nap jutott az iparosokra és a felügyelő személyzetre, 474 000 nap pedig a napszámosokra. A felhasznált anyagok közül csak a 74 602 köböl falazókövet, 301 000 köbláb burkolókövet, a 41 000 négyzetláb burkolatmárványt és a 16 és 1/4 millió téglát említjük. Az 1821 márciusától a tél beálltáig terjedő idő alatt a bontással és a talajszint lesüllyesztésével egyidejűén megkezdték az alagút (helyi elnevezés szerint: Sötétkapu) és a mellette levő támfalak és pincék építését (3. és 4. kép), valamint az északi oldalra tervezett szeminárium 3. Az úgynevezett ,,Sötétkapu" és a mellette levő pincék keresztmetszete 4. A ,.Sötétkapu’’ és a pincék déli homlokzata alapozását. A pincék egy része el is készült és ezekben már el is helyezték az új bortermést. December közepén azonban a pince pillérei megmozdultak, a boltozatok pedig repedezni kezdtek, sőt egy helyen már bedőléssel is fenyegettek. Rudnay kérésére Packh megkísérelte a pince megmentését. A pillérek megerősítésével és ovális gyűrűk (ovale Scheiben-Gurten) alkalmazásával sikerült eredményt elérnie: a boltozatok szilárdan állnak immár másfél évszázad óta. Ezt a szolgálatot jutalmazta meg Rudnay azzal, hogy Feigler Ferenc elmozdításakor őt tette meg az építkezés helyi vezetőjévé, az építési hivatal felállításával pedig ő lett Kühnel állandó helyettese. Ebben a munkakörben ismételten alkalma nyílt arra, hogy kitűnjék. Első teendői közé tartozott, hogy felbontsa és kedvezőbb megállapodásokkal helyettesítse a korábbi vezetés alatt kötött es az uradalomra hátrányos szerződéseket, köztük a 12 000 pozsonyi mérő mész [19] szállítására, valamint a további talajmunkára kötött szerződést. Csak ez utóbbinál, amely 22 287 köböl föld megmozgatásával járt, 49000 bécsi értékű forintot takarított meg [20]. Az eredeti szándék szerint a falazáshoz az Esztergom város határában levő Strázsahegy kövét, a falak burkolásához pedig sóskúti (Fejér megye) követ kívántak használni. Packh figyelmét azonban nem kerülte el, hogy a bontás során a Várhegyen állott római őrtoronynak, valamint a vár középkori ciszternájának falából a századok viharát épségben kiállott quaderkövek kerültek elő[2i], amelyeknek anyaga hasonló az esztergom-szentgyörgy- mezei (az érseki uradalomhoz tartozott) Szamárhegy kövéhez. Az itt található vulkáni eredetű tufát, amelynek lazább szerkezetű alapanyaga keményebb színes rögökkel van tarkítva, akkor is és azóta is épületkőnek használják a környéken annak ellenére, hogy az időjárás viszontagságai ellen nem védett helyeken a lazább részek felfagynak és szétmállanak. Packh bízott abban, hogy a bontáskor talált jó minőségű kő is a Szamárhegy környékéről való és kutatni kezdett. 1822. március végén a hegynek erdővel benőtt északi oldalán szabályosan levágott kőfalat talált, ami arra utalt, hogy ott valaha kőfejtés folyt. Az itt talált kő minősége megegyezett a bontásból nyert kő minőségével. Kitisztíttatta az elhagyott bányát és az egyik fatörzs kidöntésekor kifaragott pillérfő került elő, újabb bizonyítékául az egykori bányaművelésnek [22]. Packh kék kőnek (blauer Stein) nevezte el ezt a kőfajtát és ennek használatát javasolta nemcsak a falazáshoz, hanem a burkoláshoz is. Ellenvetésekben nem volt hiány, de végül is sikerült meggyőznie Kühnelt is és Rudnayt is a kő jó minőségéről. A szamárhegyi kő használata jelentős megtakarítással járt, különösen a burkolókőnél. Ennek költsége ugyanis csak ötödrészét tette ki a sóskúti kőből készített burkolókő költségének. 1822. április 23-án országos ünnepség keretében helyezte el Rudnay érsek a bazilika alapkövét azon a helyen, ahová a terv szerint a szentély északi oldalának kellett kerülnie. Ezt követően hozzákezdtek az alapok kiásásához. A bazilika kupoláját tartani hivatott négy hatalmas pillért a Várhegy sziklájára kívánták alapozni, amelynek a Duna felé kiugró meredekén állanak a vár nyugati bástyái. A munka során azonban kiderült, hogy a sziklaréteg a dunai oldaltól kelet felé erősen lejt és ezért a két keleti pillér számára rendkívül mély (15 ölnyi) alapot kellene ásni. Az ezzel járó költség csökkentésére Packh a terv módosítását ajánlotta, mégpedig akként, hogy a Várhegy dunai oldalára tervezett érseki palotát két egyenlő szakaszra osztva a két részt széttolják annyira, hogy közöttük helyet kapjon a palota dunai homlokzatának vonaláig hátratolt székesegyház, a palota két része között pedig a székesegyház dunai frontjának emeletén keresztül létesítenek összeköttetést. Kühnel eleinte ellenezte ezt a változtatást, de miután Esztergomba jött és szemlét tartott, belátta annak célszerűségét. Meggyőződött arról is, hogy ezáltal mit sem veszít a Várhegyre tervezett épületek monumentalitása, sőt inkább nyer, mert így a bazilika is láthatóvá válik a Duna felől. Rudnay, aki egyre jobban megkedvelte Packhot, szintén jóváhagyta a javasolt módosítást[23]. 7
