Esztergomi Szent István Naptár az 1929. évre (1929)

41

a levelet, amelyet az özvegy kocsiján a csizmájába rejtett. E levélből tisztán látta, amely a biróságtól végrendeleti végzés volt, hogy az özvegy Németszölgyénben birtokos nemesasszony. Hozzá illő. Folyton azon törte a fejét, hogyan juthatna oda, mert ez a palánk is a töröké. Ugyan a töröktől egy csöppet sem tartott, mert Bottyán-névre előle minden török a föld alá búj, hanem az odamenet kieszelése okozott neki nehézséget. Gondolatai közben hol egy papírszeletre, hol néha tévedésből a bírói végzésre firkálta Jósa Pálné nevét, „Lakatos Ju- dit“-ot, „Juditkám“-at vagy „Juditom, kékszemű angyalkám“-at.

Töprengésében lovásza: Kiss Gyurka huszár zavarta meg, aki napok óta figyelte hadnagya mélyebb s emésztőbb bánatát és sokatmondó irkálását.

—- Nemzetes hadnagy uram, sohse búsuljon a kitüntetésen, levágunk még több törököt is.

— Nem a török bánt, Gyurka!

— Hát ugyan mi a fránya lehet a szíve facsarója, hadnagy uram, kegyelmednek ?

— Igazad van, hogy a szívem facsarja a bánat, — veti rá önkénytelenül Boty- tyán.

— Hiszen ezen segíthetünk !

— Menj a pokolba, majd te tudnál rajtam segíteni, te mihaszna! — bosszankodott a huszár tréfálódzásán.

— Hogyne tudnék orvosságot, csak a betegséget tudnám !... Talán — hunyorít egyet az összefirkált papírokra — csaknem Jósa Pálné nemzetes asszony őkegyelme a bánat okozója?

— Eb ura a fakó! — pattant fel Bottyán vadul kimeresztve fél szemét, és kirántva kardját. — Honnan tudod, te kölyök?

— Nemzetes vitéz hadnagy uram, szét ne roncsolja szegény fejemet, mert sohsem tudja meg a szívfájdalma gyógyfűvét.

— No, mondd hát ebadta fattya! — csillapodott Bottyán, kardját hüvelyébe rejtve.

— Hadnagy uram, látom, kegyelmed a papírosra irkálgatta kedveskésen a szép özvegy nevét. — Nem merte kimondani, hogy szerelmesen. — Én odavalósi lennék. Illés apám már vár otthon, üzente. Ha nem veti meg vitéz nemzetes hadnagy

uram, ruccanjunk ki Németszölgyénbe együtt, mert magam nem merném a lábam török palánk területére tenni.

— Ó, te anyámasszony! — vetette közbe kicsinylését Bottyán.

— Könnyű hadnagy uramnak, mert amerre jár, onnan rémülve óckódik a török. De reám csak úgy özönlik a tarfejű pogány. Majd jó lesz nekem is, ha kegyelmedet kísérhetem! Néhány huszárt előre és oldalt küldünk portyázni, és mi baj nélkül szépen hazaérünk.

— Ne vitézkedjél annyit, vasárnap megyünk és vége 1 — szólt egy kis gondolkozás után parancsoló hangon Bottyán. — Készítsd el a skófiumma! kivarrott lószerszámot, a zsinóros dolmányom, a csillogó mentém, sárga szattyáncsizmámat, hogy legény legyek a talpamon, amint egy magyar huszárhoz illik, és velem jösz.

Hadnagya hangja elárulta, hogy most már katonás igent kell felelnie, és távozás az ő kötelessége.

Elérkezett a várva-várt vasárnap. Már kora hajnalban lóháton kocogott Bottyán János és Kiss Gyurka a Németszölgyén felé vezető néptelen poros országúton. A szeptemberi napsugárban meg-megvillant a veretes lószerszám, a zsinóros huszárruha, a dolmány, a mente sok fényes gombja és a derekat ékesítő díszes kard. Néha prüszkölve ügetett a két jól zabolt, tisztára csutakolt fekete paripa, amelynek fénylő szőre Gyurka szorgalmas munkáját dicséri, aki vígan fütyörészett hadnagya mögött. Úgy mentek, mintha mit sem kellene töröktől tartaniok, mokányan és otthonosan. Lassan kibontakozott a domb mögül a falu, amelynek elhanyagolt görbe útját itt-ott elvirágzott akácfák, sudármagas nyárfák szegélyezik. A falu alatt haladtak, amikor a fatornyú kicsi templom pöttön harangocskája hívta a falu gyér népét az istentiszteletre.

A szalmafödeles fehérre meszelt házak között egy zöld-fehérben díszlekedő négyablakos nemesi ház vonja magára a figyelmet, amely előtt a cikornyás művű vasrács virágbokros kertecskét^ kerít.

— Nemzetes hadnagy uram, itt lakik a Jósáné nemzetes asszony! — figyelmezteti titkon Gyurka Bottyánt.

A bátor katona kemény arcvonásaira egy kis vér szökött. Bal szemének takaró kö