Esztergomi Szent István Naptár az 1929. évre (1929)

42

tését meg-megtapogatja, jobb szeme barna sugára kettős fényt látszott növelni, amikor Jósa Pálné özvegyhez illő hosszú fekete rokolyában, bársony fűzőben, zsi- nórozott selyem mentében pártásan lépett az utcára. Ebben a pillanatban Bottyán lova táncolni kezdett, szinte magára vonta a figyelmet. Bottyán Jósánét tisztelgő köszöntéssel üdvözölte, és meghúzva a kantárszárat megállította büszke paripáját.

Jósáné örömtől derűs arccal intett feléje, s hozzá sietett.

— Boldog vagyok, hogy láthatom nemzetes asszonyomat. Amint Ígértem, elhoztam a parasztruhát, ha török ördögök teremnek is a szölgyéni palánkban. Huszárom nyeregkápájához csatoltuk! — kezdi magyarázgatni Bottyán váratlan jöttét.

De Jósáné mit sem törődik meglepetésében ezzel, amit szavai is elárultak.

— Én is örülök, — nyújtja feléje a szép özvegy kecsesen a kezét. — Tiszta szívből fakadó jókívánataim fejezem ki hadnagyi rangjához.

Az igazi örömet csak keblében érezte, mert az asszonyka szíve hevesebben dobogót, mihelyt meglátta Bottyánt, akiről sokat ábrándozott egyedüllétében, akivel való találkozást nagyon óhajtotta.

— Remélem, vitéz hadnagy uram nem kerüli el házam táját, legyen az én kedves vendégem . . . Gyurka is forduljon be hozzám! S ezzel fürgén visszafordult Jósáné, meg se várta Bottyán határozott válaszát.

Bottyánnak ez kellett. Nem kérette többször magát, belovagolt a rácsos vaskapun. Paripáit bekötötték az istállóba, ahol Bottyán szeme ugyancsak gazdag állat- állományt talált. A kövezett folyosón keresztül az ebédlőbe tessékelte Jósáné Bottyánt. Mindjárt rózsaszínben mosolygó sódar- felvágottal kínálta nagyrabecsiilt vendégét. S amíg Gyurka rendbehozta a két pompás lovat, és atyjához ment, azalatt Bottyán János a fiatal özvegy kerek kék szemében, nyájas beszédében gyönyörködött, s élvezte mindenben magyaros vendégszeretetét.

Dél felé járt az idő. Jósáné és Boty- tyán a tágas, tiszta udvar mellett elnyúló nagy kert felé tartott. Mindent szemügyre vett hadnagyunk. A ház, a belső gazdaság, a terjedelmes sétányos kert jómódról tanúskodott. El-elgondolta magában, hogy az ő katonai mivoltához való volna ilyen vagyonos nő... Élvezettel szemlélte a verőfényben úszó üde virágokat, a dúsan termő gyümölcsfákat, a fasoros sétányt. Nyílt tekintetet vetett mindenre; lelke elmélázott, szíve az özvegyen csüngött.

A méla csendet az özvegy szakította

meg.

— Hadnagy uram, úgy-e, micsoda bátor tett is volt az újvári mozlim müez- zin ledobása ?

— Bátor fickó volt bizony, aki meg- cselekedte! — Válaszolta színlelt közönynyel Bottyán.

— Mondja meg nekem ,— szólt szinte könyörgő hangon Jósáné Bottyánhoz — hiszen nemzetes hadnagy uram ott volt, mert hisz két hónap előtt velünk ment Újvárba, hát tudja. — S leültek a rózsafák között némán nyújtózó kerti padra.

— Most jut újból eszembe; igazán mélységes köszönetem fejezem ki ismét a kölcsön adott parasztruháért, amelyet huszárom visszahozott a nyeregkápán. Egyben e levelet is átnyújtom szépséges nemzetes asszonyomnak, mert kegyelmedé. — Bottyán észre sem vette, hogy a bírósági végzés hátára is odafirkantotta „Juditkám “-at, amidőn ábrándozgatva írogatott Sellyén a papirszeletkére.

Az özvegy mosolyban úszó szeme átvételkor észrevette ezt, és hirtelen fekete, zsinóros mellfűzőjébe rejtette.

— Nemzetes hadnagy uram, csak nem akarja megmondani? — kérleli tovább Bottyán felé fordulva az özvegy. -— Higyje el, minden magyar úgy örült a kurjantgató török ellen végbevitt merész tettnek; én is szerettem volna a kegyetlen török népet megszégyenítő bátor magyar katonát megölelni, akire azóta nagyon sokszor gondoltam.

— Megölelné még mindig nemzetes asszonyom ? — érdeklődik derűsen kacsintva a különben kemény nézésű Bottyán.

— Meg én, mert az ilyen fiú csak bátor katona, nemes harcos lehet, akit legendás hőseink méltó utódjának tarthat elcsigázott nemzetünk.

Meghatotta e honleányi őszinte szó Bottyánt, kemény nézése megszelídült a