Esztergomi Szent István Naptár az 1929. évre (1929)

Szenvedett, mert szeretett.

— Történeti elbeszélés. —

Irta : Kerényi Rezső.

Két szempár találkozása.

Nyitra partján hat magyar végbeli vitéz lopódzik a csobogó víz fölé hajló füzesek közé. Lovaikat a kantárszárnál fogva ügyesen egy korhadó fűzfa rücskös derekához kötik, maguk pedig sűrű kézmozdulatokkal kisérik halk beszédüket. Az egyik óvatosan lerak magáról minden fölösleges terhet, csak egy ócskának látszó mordályt dug a zsebébe. Majd még egyszer nyomatékosan figyelmezteti társait:

— Ha lövést halltok, jövök, és abba az irányba lőjjetek ám a tarrrfejű törökre!

És vigyázva az újvári útra oson...

A többiből négy a pázsitos földre hasal, egy figyelőül feláll a füzes bokros széléhez, nehogy a török reájuk üssön. Mi dolguk sincs, egyelőre türelemmel várniok kell csak.

A távozó vitéz elég messzire ment az útszéli mély árokban. Itt nem sokáig nézegeti a távolban elvesző utat, hosszantartó várakozása veszélyes is lehetne. Szerencséjére egy falusi kocsi közeledik hangos zörgéssel, két szép vasderes ló ficánkol rúdja mellett. A kocsin elül jóképű magyar hajt, balján pirosarcú gazda ül, hátul egy) a nemesek közül való asz- szony foglal helyet, öltözete jobb módot árul el. Katonánk int, a kocsi ropogva megáll.

— Hová valók kegyelmetek? — kérdezi csendes hangon a tagbaszakadt vitéz.

— Németszölgyénből iparkodunk az újvári vásárra, — felel mosolyogva a kocsis. Kissé meghökkentek a kocsin ülők, hogy útonálló szökevénnyel van dolguk, s csak akkor nyugszanak meg, amikor kérő hanglejtéssel szól hozzájuk.

— Én is oda szeretnék menni, de hát katona volnék, így nem birok a város kapuján átjutni. Nem adnának kegyelmetek valami parasztgúnyát?

— Adunk szívesen, — szólt rövid gondolkozás után derűsen a hátsó ülésről a kékszemű asszonyka, — ülésem alatt van István bácsi ruhája, visszük javíttatni újvárba ... Van itt abaposztó dolmány, nadrág, ha kell süveg is ... ogy-e átadja István ?

— Isten neki! — hagyta helyben az élet delén túl deresedő parasztkocsis.

Katonánk hálája jeléül vigyázzba vágja magát, megigazítja a bal szemiire- gét takaró fekete kötést, mert a szólóban nemes úrnőt sejt, és illendően bemutatja magát:

— Gőriskáli és bottyáni Bottyán János huszár vagyok az újvári végek vitézei közül. — S hálás örömmel vette át a kerekszemű, barnafürtű asszonyka kezéből a feléje nyújtott ruhadarabokat... A két szempár találkozott...