Vitál István: Esztergom környéke (1932)
32 Hagy csókoljam azt a sebet, Mit apai kezem vágott, Ébredj csak egy percre lányom, Hogy mondd el rám szörnyű átkod !. . — De a lány csak föl nem ébred, Fagyos ajknak nincsen átka... Gyilkos apja erőlködik, Hogy keblüket szétválasztja Mindhiába! erő nincsen. Amely őket szétválassza, Egy szív voltak életükben, Egyek most is a halálba*... Főitekint a gyilkos apa Oda, Hol a menybolt kéklik, És két csillag, fényes csillag Hullott ézon éppen végig. „... Ah most száltak föl a menybe Égymás mellett mind a ketten, Megyek, megyek ufanatok, Nem maradok én sem itt lenn!“ És futót a vár felé föl, Őrülten a szikla bércre, -----... V ad szemekkel... fölkacőgva, Olykor olykor vissza nézve. Zúg az erdő rémes búsan Súg a szellő felhőt hajtva... Hegytetőről újra vissza Fut a holt lány gyilkos apja. „Eltemetlek egymás mellett, Sírotokat én ásom meg, — Kirántja a véres kardot — Könnyebb lessz igy kebelemnek!...“ Ás csak ás a küszke vár ur,
