Vitál István: Esztergom környéke (1932)
Az ég átkáról beszélve . • . Mintha mondná : „Gyilkos ! Gyilkos így suttog az erdő lombja. Száraz levél. — éji lepke, Mintha mind átkot mondana. ... Mozdulatlan áll a gyilkos, Könnyes szemmel néz a földre, Ott nyugszik a pásztor ifjú Fárikáját áttölelve ; Ajkuk csókban össze fagyva, Boldogok már a halálban ... Áll a gyilkos zilált hajjal S ajkán őrült mosolgás van. „Megöltelek édes lányom. Szivem végső boldogsága! — Fölsóhajt és mint a levél Reszket az ősz, hó szakála, — Megöltelek boldogságtok Legfényesebb örömében. Azt hittem, hogy haragomnak Diadala lesz a véren ! Szerencsétlen, gyilkos apa! Most láttam csak, hogy mit tettem, Oh e perben szerte téptem, A mennybeli üdvösségem!“ Büszke térde meghajolva, Ráborul a holt-tetemre, Ott könnyezik megalázva, Csókolgatva, ébrezgetve, „... Haza viszlek karjaimban Halva is, te drága kincsem, Hisz e gyilkos szívnek többé Nyugodalma soha sincsen!
