Vitál István: Esztergom környéke (1932)
Villogó szemében mintha Egy egy könnycsepp fénye rezgne, Mintha volna boldogsága Szivszaggató temetése. Meg meg mozdul... s újra hátrál Lassan lankad vissza kardja, Talán szive, talán lelke, Még egy percre vissza tartja ... Mit sem sejve szól az ifjú : „Holnap látlak újra Fári ? Jöjj le kérlek boldogságom, Itt e helyen foglak várni!“ „Isten veled ! Isten veled ! — Szólt az aranyhajú Fári — Úgy félek, úgy rettegek, hogy Holnap nem foglak tán látni!“ „Ne búcsúzz igy ! — szól az ifjú - Ne félj édes boldogságom, Csak tekints le, itt alant én Nyájam őrzöm furulázom.“ S megölelik forrón egymást, Csókba forr az „Isten véled,“ ... A vén tölgyfa törzse mögött Rémes alak mozdul, éled ... Még egy perc... és kardja csillan. Őrült arccal, biztos kézzel, Két szív éltét, boldogságát Egy döféssel dúlta széjjel ...! Piros vér hullt harmat helyett A virágok levelére, Súgni kezdett az esti szél,
