Vitál István: Esztergom környéke (1932)

Amint a szív szivén dobban,

Édes szóval, — mézes csókkal Mulattak legboldogabban.

A virág nem panaszkodott... Nem súgott az esti szellő... Elnémult a fülemüle...

Csendes volt a völgy s az erdő!

.;. A hold vonta fénysugárba Őket, egy ily boldog este,

A természet némaságban Talán suttogásuk leste...

A levél még meg se zörrent, Felhő sem volt fenn az égen ... Mely viharról, fergetegről Álmaikba be beszéljen!

... Mégis, a vén tölgyfa törzse, Hosszú árnyát hátra vetve,

Annyi vihart, förgeteget Rejtegeti a keblébe ...

... Nem nyílott a vár kapuja,

... Nem pergett le rozsdás hidja, Hogy a szívnek mámorából Boldog lelkűk felriassza ... Mégis, árnyát hátra vetve A vén tölgyfa széles törzse: Villámló szem, — csillogó kard . Sötét rémes képét födte.

Az az alak, mintha küzdne, Verekednék önmagával...

Ajka reszket, mint amelyen Az átoknak hüngja szárnyal.