Magyary Szulpicz: Esztergom a tatárjárás korában (1877)

4

lőtt is, mígnem napjainkban oda jutott, hogy kénytelen régi dicsőségének utolsó foszlányaitól is megválni. Csalódik pedig azért, mert mai értelemben vett fővárosa Arpádházi királyaink korában honunkoak nem is volt, s igy Esztergom sem lehetett az; Rogerius előadása a város ostromáról és pusztulásáról nagyrészben mesebeszéd ; a tatárok elvonulása után pedig a város csakhamar helyreállotf, gyarapodott, sőt virágzásának tetőpontját csakis ezután érte el.

Igaz ugyan, hogy királyaink főleg a XII. században gyakrabban időztek itt, s ennélfogva nem egy országos érdekű eseménynek vala színhelye Esztergom. — De még ez a körülmény is, a mely a mellett bizonyítana, hogy ez a város vala a királyok székhelye, már a XII. század végső éveiben megváltozott.

Ekkor ugyanis Jób (1185—1203), egy vas- jellemű férfiú ült az esztergomi érseki széken. A külföldön pedig az egyház és állam között való szomorú harczok dúltak. Ilyen viszálkodá- sok csirái hazánkban is mutatkoztak III. István és Imre király korában. Jób érsek ezek kifejlődésének meggátlására a legalkalmasabb eszköznek azt hitte, ha békesség idején jogait ünnepélyesen elismerteti a világi hatalom által. Azért a magyar királyoktól régi jogainak megerősítését kérte, és meg is nyerte. Hogy érseki széke tekintélyét és jogainak sérthetetlen voltát még inkább emelje, a római pápáktól úgyszólván minden egyes jogának és kiváltságának biztosítására külön bullát eszközölt ki, és a midőn a roszul értesült pápa öt egyben másban mega- kai’á rövidíteni, nem kiméivé agg korát, Rómába