Az Esztergomi Dobó Katalin Gimnázium Évkönyve - az 1991-92. tanév (1992)
42 Orbán Ferenc igazgató úrnak a ballagáson elhangzott szavaival veszünk búcsút végzős diákjainktól: Kedves búcsúzok, kedves búcsúztatók! A ballagás, ez az évről-évre megismétlődő tavaszi búcsúünnep mindig az iskolai élet egyik nagy paradoxonát jelenti számomra. Paradoxont, mert a búcsú mindig a kérlelhetetlenül tovatűnő időt és ezzel együtt az elmúlás gondolatát idézi föl bennem akkor, amikor közben május van, és a természet virágba borult fákkal és harsogó madárfüttyel ünnepli renaissance-át, a nagybetűs Élet újjászületését. Azonban ha jobban belegondolok a „panta rhei”, a minden elfolyik, minden elmúlik, minden megváltozik hérakleitoszi igazságába, akkor rá kell jönnöm, hogy a dolgok örök változását megfogalmazó ókori filozófus tételében a befejezés, a vé- getérés, az elmúlás szomorúsága mellett fölfedezhető az újrakezdés, az újra indulás, az újjászületés lehetőségének öröme is. Valami régi véget ér, és valami új elkezdődik. A kettő találkozási pontján pedig ott van a mai ünnep, ami azért jó, mert a múló idő, az elfolyó élet ilyenkor egy pillanatra megállítja a világ óráját, és lehetőséget ad egy némi nosztalgiával kísért, rövid visszapillantásra, illetve egy kissé fürkésző, kissé bizonytalan előre tekintésre, a hova?, merre? és főleg a hogyan tovább? kérdésének fölvetésére. Játsszunk egy kicsit az idővel! Iskolánk 62 éves történetében ti vagytok az 55. végzős évfolyam, amely ettől az intézménytől búcsúzik. Ott ballagtok el a falakra kitett tablók, az elődök fényképei előtt, akiket ha most mind összegyűjtenénk, és sorba állítanánk, akkor ti, 123-an egy olyan 6000 végzős diákból álló menethez csatlakoznátok, amelynek létszáma tízszerese lenne a jelenlegi iskolalétszámnak, és amelynek élén 74 éves nénik ballagnának. Érdekes látvány lenne, mert azóta bizony alaposan megváltozott a divat, megváltoztak a szokások, megváltoztak az emberek, tanárok és diákok egyaránt, és megváltozott maga az iskola épülete is, hiszen ők még a kis-Duna-partjára jártak, oda, ahol ti már csak első szecska éveteket töltöttétek. Legalább egy pillantás erejéig el kell majd búcsúzni ettől a régi Dobótól is, bár igazából a ti búcsútok már az itteni, új épületnek szól, amelyben - ha tovább játszunk az idővel - annyi hosszú órát és annyi nehéz percet töltöttetek, a hetek, a hónapok, az évek azonban mégis olyan gyorsan elröpültek. Kezdenéd-e újra? És ha újra kezdenéd, hogyan csinálnád? Mit csinálnál másképp? Ezek a kérdések most talán megint csak egyfajta időjátéknak tűnnek, de ha egy kicsit előre pillantunk, akkor már napokon belül igen komoly formában is fölvetődhetnek, hiszen az érettségi, ez a néhány igen komoly (bár reméljük, nem drámai!) filmkocka még hátra van életetek nagy filmjének középiskolás epizódjából. A mai napon egy kicsit megállt az idő, hogy nyugodtan, szépen, ünneplő ruhában és ünnepi lelkülettel búcsút mondhassatok mindennek és mindenkinek, az elmúlt éveknek, a kedves és kellemetlen emlékeknek, 18 éves fiatalságotoknak. Most kell hát búcsúzni az iskolától, az osztálytól, a padotoktól, amelyet szeptembertől kezdve már új, számotokra ismeretlen generáció vesz birtokába. El kell búcsúzni a könyvtár hűvös csendjétől, a tornaterem visszhangzó lármájától és a tanári folyosó bizonytalan félhomályától, ahova ha egyszer visszatértek, már csak látogatóként térhettek vissza. El kell búcsúzni a büfé mindig eleven nyüzsgésétől, ahol felüdülést találtatok egy-egy nehéz óra izgalmai után, és az étterem megszokott asztalától, ahol az ebéd, vagy esetleg már a repeta mellett olyan meghitten el lehetett beszélgetni a délutáni programról és a világ folyásáról. El kell búcsúzni tanáraitoktól, akik meg-megállva tablóitok előtt még sokáig
