Zolnay László: A magyar muzsika régi századaiból (1977)

hérvár évszázadai 2. évf. (Székesfehérvár, 1972) 21-36. - Vö.: Moravcsik Gyula: The role of the Byzantine Church in Medieval Hungary, Studia Byzan- tina. (Budapest, 1967) 326-340. - Volt azonban a bizánci kapcsolatoknak egy másik, Nyugat-Európán át hozzánk vezető útja is. Bizonyos, hogy nem volt - közvetve számunkra sem - közömbös: II. Ottó s az egyik bizánci császári hercegnő házassága 972-ben. Amint nem volt közömbös művelődés- történeti esemény I. István királyunk házassága sem a bajor Gizellával.

27. Szabolcsi Bence: A zene története az őskortól a XIX. század végéig. Budapest, 1958. 40-41. Egyébként itt is megemlítem: A bizánciakéhoz hasonló zenei félautomatákat készített az a Wilhelmus mester párizsi ötvös is, akit a tatárok 1242-ben Gyulafehérvárott ejtettek fogságba, s aki a gyulafehérvári püspöknél dolgozott. Győrffy György: Napkelet felfedezése. Budapest, 1965. 170., 171., 175., 182., 192. etc.

28. Hampel József: A jászkürt domborművei. Arch. Ért. (1903) 97. Supka Géza: Lehel kürtje. Budapest, 1910. - Otto von Falke: Elfenbeinhörner. II. Byzanz, Pantheon, 1930/31. 39.

29. 1321-ben e görög apácákat már mint egykori ottlakókat említi oklevél. Mezev László: Deákságés Európa. Tanulmányok irodalmi műveltségünk eredetének kérdéséhez. Budapest, 1967. (MTA, Kézirattár) 302.

30. Moravcsik Gyula: Bizánc és Magyarország. Budapest, 1953. - A magyar közkönyvtárakban őrzött tizenöt bizánci énekeskódexről: Dévai G. beszámolói az Acta Antiqua Hungarica 1951., 1954.0s 1957. évfolyamában. A régebbi irodalomban: Karácsonyi János: Mi köze a görög egyháznak a magyarok megtéréséhez? Katholikus Szemle, 14. (1899) 306. - És Pauler Gyulának ezzel kapcsolatos reflexiói: Századok, 34. (1900) 306.

31. Ekkehard: Casus Sancti Galli. Gombos: Catalogus 448. „Postquam verő incaluerant, horridissime diis suis omnes vociferabant, clericum verő et fatuum suum idiosum facéré coegerant. Clericus autem linguae bene eorum sciolus, (-) cum eis valenter clamabat; cumque iám satis lingua eorum insanisset, antipho- nam de sancto Cruce, cuius postera die (ti. május 3-án!) inventio erat »Santifica nos« lacrimas incoeperat, quam Heribaldus cum eo, quamvis voce raucosus et ipse decantabat. Conveniunt omnes, qui aderant adinsolitum captivorum cantum, et effusa laetitia saltant coram principibus et lactantur.”

(Amikor pedig felgerjedtek, az ő összes isteneiket rettenetes hangon szólították, a klerikust pedig és féleszű bolondjukat [ti. Heribaldust] ugyanerre késztették. A klerikus jól beszélte nyelvüket, s. . . derekasan kántált velük. Amikor már eleget üvöltött, könnyek között a Szentkereszt antifónájára gyújtott rá [másnap a Szentkereszt feltalálásának ünnepe volt], s a „Szentelj meg bennünket...” kezdetű kegyes éneket a rekedtes hangú Heribaldusszal együtt fújta. A foglyok szokatlan éneke hallatára mindnyájan összefutottak, s az örömtől eltelve vezéreik előtt táncra perdültek.)

366