Zolnay László: A magyar muzsika régi századaiból (1977)
és nemzeti kérkedés nélkül vallhatjuk - tehát a magyarországi muzsika középkori emlékei mivel sem halaványabbak, mint költészetünknek vagy hajdani képzőművészetünknek nagy monumentumai. Ezek a rádöbbenések valamiféle szemléleti fordulattal is járnak. Sok-sok év után eszméltem rá arra, hogy Galeottónak szavát a XV. századi magyarok Carmenéról zenetörténetünk zokszó nélkül engedte át — a gyorsabb és régebb óta jó módszerekkel dolgozó - irodalomtörténetünknek! És így az énekből (ami zene) vers lett. Irodalom! Az instrumentális zene kutatásakor tűnt fel, mennyire rosszak a művelődéstörténet információi — például - orgonáink elterjedésének koráról. Tábori-hadi zenénk múltját firtatva, az Árpád-kori igricek s a hadizenészek (királyi trombitások) kapcsolatát - e muzsikusok társadalmi funkcióját - talán egy lépéssel közelebb vihettem a megoldáshoz. Talán világosabbá vált a középkori trombitásoknak mint vezénylő csapattiszteknek szerepe is. A kis részleteredményeknél még lényegesebb az: e munka valamit felvillant Magyarországnak abból a középkori kulturális gazdagságából, amelynek más műfaji síkokon jelentkező vetü- leteit építészetben — 1974. évi budai szoborleletem után szobrászatban, meg a föld s az ég mérnöki ismeretei tekintetében lassan megismerjük. Olyan monumentumokra gondolok, mint a Bakócz-kápolna, a budai szoborgaléria, avagy Lázár diák 1514. évi térképe, Regiomontanus budai működése, Manardónak - Paracelsus mesterének — tízéves magyar udvari-orvosi munkája. A török világgal egy, akkor már öt és fél száz esztendős, lényegében töretlen zenei fejlődés szakadt meg. Olyan mesterek után, mint Stoltzer vagy Willaert, több mint háromszáz évvel l3
