Zolnay László: A magyar muzsika régi századaiból (1977)

— bírálatának felkeltése, illetve kihívása, körülbelül ez a legtöbb, amire munkám igényt tarthat.

Az a jó néhány év, amelynek során könyvemnek kézirata lektori íróasztalfiókokban pihent, voltaképpen üdvös várakozási idő volt. Erre a pár évre esett azoknak a középkori zeneműveknek felfedezése-Rajeczky, Szendrei Janka, Dobszay László nagy találata -, amely pompásan hangzó, élő muzsikával döntötte el középkori polifóniánknak vitatott kérdését. Maga - középkori vonatkozású - zenetörténeti irodalmunk is számos kitűnő, alapvető művel gyarapodott. Azok a budavári hangversenyek, amelyeknek során a hajdani palota rekonstruált gótikus kistermében a XV. századi - hazánkban is muzsikált — műzenei remekeknek egész sorát szólaltathattuk meg (a Schola Hungarica hangversenyére, Szekeres Ferenc madrigálkórusának előadásaira gondolok), s a régi zenénk iránt való - a fiatalokban is fellángoló — lelkesedés egyaránt azt mutatták, hogy munkámmal nyitott ajtókat döngetek. Népzenei tartalékaink mellé - zenei tudatunkban, zenei ismerettárunkban - lassan felsorakoznak zenetörténetünknek műzenei kincsei is.

A sok - tartalmilag keveset mondó - formális zenetörténeti adatot életteli, forró muzsikával töltik meg ezek a rendre-másra előkerülő és előadásra kerülő műzenetörténeti remekművek. S így kiszélesedik a további zenetörténeti kutatás bázisa is. Amely majd megteremti a maga formáját és illeszkedését - erős revíziókra szoruló - középkori művelődéstörténeti összképünkbe.

A nagy ormokat, a hazai musica sacra s a hazai musica aulica hegygerinceit mintha már a magam munkájából is kibontakozni látnok. Ezek a nagy meghatározók európai szemmel, a nemzetközi zenei élet ormairól nézve - szigorú mértékkel mérve is- impozáns körvonalak. Ezek — s ezt már ma is nyugodtan