Tüskés Anna (szerk.): Omnis creatura significans - Tanulmányok Prokopp Mária 70. születésnapjára (2009)
Társtudományok
Tanulmányok Prokopp Mária yo. születésnapjára ból levonható tartalmi következtetéseket. Példaként a Jézus—Józsue névazonosságot idézhetjük: „Jahve sza- badítása” éppúgy vonatkozik az Egyiptomból való menekülés után Kánaánba való bevonulásra, mint a bűntől szabaduló, megváltott ember majdani paradicsomi honfoglalására.^ Ha nem is egyenlő mértékben és egyenlő fokon, de mindkettő ugyanazt a tartalmat fejezte ki. Nem pusztán jelentés—név, hanem név—név között is létrejöhet szükségszerűségszerű viszony. A későbbi apostolfejedelemnek, Simonnak, Jónás fiának Krisztus már az első találkozásuk alkalmával új nevet adott: „tu vocaberis Cephas, quod interpretatur Petrus, Kefa,” „Péter azaz kőszikla lesz a neved” (János, 1,42). Aromái Szent Péter bazilika Michelangelo tervezte kupolája alatt körbefutó szalagon a Jézustól idézett szavak a névszimbolizmus történelmi dimenzióját mutatják, az új név az életprogramra, Péter életének jelentőségére mutat rá. S ugyanakkor meghatározza templomban lévő ember viszonyulását is a környezethez. „Tu es Petrus, et super hanc petram aedi- ficabo ecclesiam meam,” „Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat” (Máté, 16,18). A nevek hasonlósága, vagy azonossága nem a véletlen műve, a közös hangalak oka lehet rejtett, valódi kapcsolat, rámutathat a szavak eddig ismeretlen tartalmára is. A templomok elnevezése, patrónusok alá rendelése különösen érzékeny kérdés. Az ecclesia (église, chiesa, church) szó egyházat és templomot egyaránt jelent20 (régen a magyarban is így volt). A keresztény építészet reprezentatív stílusa, a gótika létrejöttét nagymértékben befolyásolta egy téves, pusztán a nevek hangalakja alapján feltételezett azonosság három, egymástól több száz év távolságban élt személy között. így olvadt össze egy emberré a szent Pál által az Áriosz Págoszon megtérített szenátor, Dionüszosz, Athén első püspöke, valamint Dionüszosz, Gallia apostola (III. század) és a korinthoszi Dionüszosz (Pseudo-, V—VI. század), akinek műveit Johannes Scotus Erigena fordította latinra. Ez a „felix culpa” tette lehetővé, hogy a legutóbbi Dénes által írt, a fényre alapuló misztikus teológia kellő tekintéllyel rendelkezzen ahhoz, hogy az egyházban meghatározó erővel legyen képes esztétikai programot adni.21 Hiszen szerzője, gondolták, a szent Pál által megtérített nemzeti mártírhős, szent Dénes, akivel Isten csodát tett. A nevek hangalakjának azonossága vagy hasonlósága akkor is szakrális jelentőséggel bírt, ha nyilvánvalóan különböző személyeket nevezetek meg vele. Különösen, ha ez nem volt véletlen. A korábbi patro- ciniuma alá helyezett később született ember jelleme, tevékenysége között hasonlóság tételezhető fel. Ez volt a helyzet az V. Miklós pápa által a magyar pálosoknak 1454-ben átengedett római Monte Celión álló Santo Stefano Rotondo templom22 története esetében. Az I. századi Istvánról elnevezett bazilika belső oltárkerítését a magyar királlyal közös története díszíti: a terhes Sarolta álmában megjelent az első vértanú és megjövendölte szent István magyar király születését. Mindkettő a pogányok között a kereszténységért küzdő „Christi miles” volt. Boccaccio szerint Dante anyja is álmot látott, amelynek hatására gyermekét Duranténak (tkp. örök életű) nevezte el „és méltán,... mint ahogy azt a jövendő megmutatta, mikor e nevet teljes mértékben igazolta .”23 A költő pedig hasonló módon alkotta meg a boldog életre vezető Beatrice nevét, még a tulajdonnévnek a Com- mediában leggyakrabban előforduló rímében „felice” is. A szó a maga alakiságában nemcsak megjelölhet valamit, hanem szerkezete, elemeinek egymáshoz való viszonya „történetet,” fontos ismeretet rejthet magába. Sőt, a betűknek maguknak is van jelentésük. Daniénál az I a jóságot,24 az M ennek ellentétét,25 a N a közepet jelenti.26 Az „amor” nyelvi alakja közvetlenül kifejezi tartalmát, ami maga az élet. Hiszen az élet nem más, mint Isten kiáradó szeretete. Az életet legjobban a halál hiányával lehet meghatározni. A hatalmától megfosztott halál, „a-mors.” A „napot és minden csillagot” mozgató szerelem folyamatos létben tartás, az elmúlás lehetetlenné válik. Ugyanezen elv alapján a soha le nem nyugvó Napot Jan van Eyck Madonna a templomban című képén (Staatliche Museen zu Berlin Preussische Kulturbesitz, Gemäldegalerie) úgy ábrázolta, hogy észak felől ragyogott, ezzel téve nyilvánvalóvá: nincs olyan időszak, amikor Krisztus Nap, a charitas hője és ragyogása ne lenne jelen27 a maga közvetlen aktualitásában. A hitvallást is jelentő „szüm-bolon/sz” szó ellentéte a „dia-bolosz,” az érzékszervekkel felfogható és a láthatatlan igazság egységének a tagadása, a szétválasztás, a rágalmazás, az egésszé sohasem váló, csak a testekhez kapcsolódó, azokkal együtt tönkremenő rész. Az „út, az igazság és az élet” ellensége az Ördög küldötte Antikrisztus, számos irodalmi és képzőművészeti alkotás főszereplője. A szimbólumok realitása A középkor számára, fentről nézve, a szimbólum az igazi valóság szent hírnöke volt. Élő kapcsolat, amelynek révén, másik irányból, az időbe vetett dolgok is megmutathatták igazi tartalmukat. Annak révén, amit hordoztak, „átnyúlhattak” Isten örök birodalmába. A középkori természettudós mint teremtményt tanulmányozta tárgyát, amelynek léte nem korlátozódik pusztán önmagára: valaki valamilyen céllal létrehozta. A teológus racionális rendszerbe foglalta az érzékszervekkel már nem tapasztalható, azokon túl lévő világot, amelynek azonban nincs a tapasztalatihoz egyáltalán nem kapcsolódó része. Mindaz, ami fönt van, lentre hat. Két, külön-külön is jól kidolgozott, tökéletesen együttműködő rendszer hierarchiája biztosítja a szimbólumok létrejöttének, használatának és „működésének” a lehetőségét. A szimbólumok szakértője egyszerre természettudós és teológus.28 Az alak jelentése nem futhat a végtelenbe vagy a szubjektív megérzések bizonytalan homályába. A másik oldalon „rendszerszerűen” kapcsolódik a neki megfelelő tartalomhoz. A megfelelés pontos és biztos, objektív, nem a mi belátásunk függvénye. 335
