Tüskés Anna (szerk.): Omnis creatura significans - Tanulmányok Prokopp Mária 70. születésnapjára (2009)
19-20. századi művészet
Omnis creatura significans fordítottját. A művész realista irányú, gyors fejlődése a korszak technikai hatásának tükörképe. A korabeli kritika megállapította, hogy a fénykép egyenlő a nem eszményített ábrázolással, azaz a realizmussal. Az akadémiai szemlélettel azonosuló kritika elutasította a dagerrotípiát, hiszen a valóság másolása — a realizmus — ebben a korban, a művészetben nem volt követendő példa. A hasonlóság fogalmában szétválasztották a szolgai és művészies hűséget. Az 1840-es években úgy tűnt, hogy a fénykép csupán nyers vázlata lehet az idealizált műnek. A vázlat hordozza a valóságot, a csúnyaság, a torz mindennapiság rögzítésének lehetőségét garantálta. Ezeket a képi látványokban megjelenő új esztétikai kategóriákat a realitás rögzítésének új módja emelte ikonográfiái programmá. Az 1848-49-es szabadságharc különös törést eredményezett a magyar fényképtörténetben is. Számosán meghaltak, eltűntek, sokan emigráltak az arisztokraták, képzőművészek és iparosok közül is. A súlyos politikai atrocitások miatt a képek, a képzőművészeti alkotások szerepe átértékelődött. Császári pátensek, rendeletek sora tiltotta be a forradalmi férfiak arcké- peit.5 Az 1850-es években a képek puszta birtoklása is egyenértékű volt a bűncselekményekkel, például a fegyverrejtegetéssel. Különös, mágikus hatalma volt a képeknek, amelyek a szabadság illúziójára utaltak. Még 1851 júliusában is kötelezték a fővárosi műárusokat, hogy a kirakatba, vagyis közszemlére tett műdarabokból egy példányt a rendőrséghez küldjenek be bírálatra.6 Míg Európában töretlenül zajlottak a papírfényképészeti kísérletek, alakultak a speciális műtermek, addig Magyarországon nagyon lassan indult el ez a folyamat. 1855-től vannak adataink az első papírfényképészeti alkalmazásra. Ezeket a sópapírra készült másolatokat esetenként annyira átfestették, hogy elvesztették fényképi lényegüket, ma az egyes gyűjteményekben az egyedi grafikák között rejtőznek. A fényrajzolók a nap sugarával festenek — írta a Pesti Napló ismertetője.7 Külön hangsúlyozták, hogy a fényrajz a nap sugarainak lenyomata a papíron, vagyis a photographia háttérbe szorította a fémlemezen alkalmazott lenyomatokat. Ebben az időszakban is volt egy kiváló festő a fényképészek között, Simonyi Antal. Kiutazott az 1855-ös párizsi világkiállításra két kísérletével, amelyekért utóbb érdemérmet kapott. Tanulmányok az egyetemes világipar templomából címmel összegezte a világkiállítás fényképészeti törekvéseit, ezzel a magyar fényképészeti szaktudomány megteremtője.8 A kis favázas Váci utcai műtermét nagy érdeklődéssel várta a pesti közönség. 1860-as években a díszes kirakatok megteltek a korszak közéleti szereplőinek képeivel, Simonyi monográfiája alapján ismerjük ötszáz arcképét, de felvételeinek becsült száma több ezerre tehető. O az elsők egyike, aki az ún. párizsi műtermi arcképkészítést magas fokon művelte, megörökítette a korszak mára feledésbe merült polgári rétegét. A hazai sajtó dicsérte művészetét, mert úgy vélték, hogy nagy előny, ha a festők művelik a fotográfiát, mert ők értenek leginkább a csoportozatok művészi alakításához s egy-egy modellt is „festői” helyzetben tudnak a gép elé állítani. Az 1860-as évek elején a pesti rendőrség még betiltotta a bolti kirakatokból a forradalomra emlékeztető arcképeket.9 Ezek otthoni birtoklása már nem volt büntetendő. A kiegyezés után, 1867-től a képek szerepe, értéke visszarendeződött a forradalom előtti helyzetébe. 1864-től az Osztrák Császárságon belül a fényképészet szabad iparrá változott, emellett a vizitkártya megjelenése újabb technikai egyszerűsödést jelentett. Hazai viszonylatban ez azt jelentette, hogy a szűkös, önkényuralmi évtizedet túlélő akadémiai fes- tészek egy része jelentékeny tanultságuk büszke tudatával átléptek egy látszólag jól fizető mesterségbe. A változások azt jelentették, hogy mintegy ötven fényképész, aki ekkor kezdte működését, fele festői ta- nultságú volt. Az akadémiai mesterek közül: Borsos József, Barabás Miklós, Canzi Ágost, Schaffer Adalbert, Brodszky Sándor, Zichy Mihály, Vastagh György, Doctor Albert, Kovács Mihály, Mezei József, Mezey Lajos, Molnár József, Országh Antal, Szathmári Pap Károly, Ujházy Ferenc, Landau Alajos. E művészek életrajzai a Festő-fényképészek 1840-1880 című kötet utolsó fejezetében megtalálhatók, utóbb önálló tanulmányban összegeztem tanultságuk mértékét is.10 A képzőművészet és fénykép viszonya az 1880-1900 közötti időszakban a müncheni és bécsi Képzőművészeti Akadémia, a pesti Mintarajziskola által közvetített esztétikai háttér miatt sajátságos, mondhatni egysíkú volt. Az impresszionista és preraffaelita mozgalmak nem jelentkeztek Magyarországon, ezért ilyen hatások alatt készült fényképek nincsenek.11 A fényképészek között kimagasló, „művész”-nek nevezhető újító nem volt. A kísérletezők között megemlíthető Klösz György, aki a városi környezet fényképezésének nagymestere és Ellinger Ede, aki korcsolyázókat megörökítő sorozataiban a mozgásábrázolások pillanat- nyiságával foglalkozott. 2. kép. Farkas Zsuzsa: Kísérlet II., 2006. (A fénykép, amikor grafikának látszik) Magántulajdon. Digitális print 18 x24 cm 328
