Tüskés Anna (szerk.): Omnis creatura significans - Tanulmányok Prokopp Mária 70. születésnapjára (2009)
19-20. századi művészet
Nagymihályi Géza Misztikus Istenszülő ikonok Az elmúlt évtizedekben fellendült az érdeklődés az ikonok világa iránt, hazánkban is. Az első impulzusok Nyugatról érkeztek, többek között az orosz emigráció által kialakított tanulmányi központok révén, Párizsból, Londonból és az Amerikai Egyesült Államokból, valamint a keleti rítust követő bencés és jezsuita szerzetesek munkásága nyomán.1 Létrejött a fogadókészség is: a II. Vatikáni zsinat fontos határozatokat hozott, amely a legnagyobb létszámú magyar bizánci rítusú- akra, a görög katolikusokra is vonatkozott.2 A fiatal papság, és a görög katolikus értelmiség elkezdte az ősi hagyományok tanulmányozását. Megváltozott a teológiai oktatás rendszere, centrális térszervezésű kupolás templomok sora épült, új ikonosztázionokat emeltek, képzett ikonfestők munkássága nyomán. A hagyomány feltárása következtében világossá vált, hogy a keresztény Nyugaton megszokott, és rutinszerűen alkalmazott metodika, nem alkalmazható kritikátlanul a bizánci szakrális kultúra jelenségeire. A keresztény Keleten a filozófiai háttér, a teológiai módszertan, a szakrális térszervezés, az ikonográfia és liturgia oly mértékben összefonódott, hogy csak teljességében értelmezhető (Gesamtkunswerk). A hagyománytól és a liturgiától erőszakosan elválasztott ikonértelmezés, steril absztrakcióvá silányítja a kutatást, és indokolatlanul szekularizál. Az értetlenség feloldása területén, még ma is nagyon sok a teendő. A pozitív képteológia álláspontja szerint „eikónt” alkotni nem csak lehetőség, hanem hitvalló kötelesség is. A bizánci elmélet szerint a képalkotás lényege az „In- carnatio” dogmájában gyökeredzik. A láthatatlan Istent lehetetlen ábrázolni, ezért jogos az ószövetségi képtilalom. Krisztus azonban valóságos emberré lett, ezért ábrázolható.3 A képteológia első nyomai az őskereszténység idejébe nyúlnak vissza. A legjelentősebb egyházatyák, a patrisztikus irodalom legnagyobb alakjai, már a 4. században világosan kifejtették azokat az alapelveket, amelyeket a hivatalos dogma tekintélyére a VII. Egyetemes Zsinat emelt (7873.4 A bálványimádás vádjának elkerülésére megalkották a „prototüposz” (őskép) fogalmát. Eszerint a képnek adott tisztelet annak eredetijére száll vissza, arra vonatkozik. Hitelessé akkor válik, ha a Biblia tekintélyével rendelkezve, a „depositum fidei”-t torzítás nélkül közvetíti, és rendelkezik a hivatalos kultusz, a liturgia támogatásával. A 787-es VII. Egyetemes Zsinat határozatainak félreértése nyomán, Nyugaton a Karoling korban, más nézetek nyertek teret: a művészet autonóm, önmagában nem vallási jellegű, szentségi mozzanatot nem közvetít.5 Az ikonokat klasszikus szempontok szerint három csoportba osztjuk: a Megtestesült Ige, az Istenszülő, és a szentek képmásai; Krisztus, és Istenszülő ünnepek, és a szentek életének eseményei; a doktrinális, liturgikus, és misztikus ikonok. Az első két csoport, különösen annak népszerű, kegyképekhez kötődő típusai (Pantokrátor, Hodigitria, Métér Eleusa, és a fő egyházi ünnepek ikonjai) közismertek. Az utolsó csoport néhány ábrázolása a többihez hasonlóan tiszteletreméltó antikvitással rendelkezik, különösen a szerzetesi, ún. szigorú, spirituális ikonfestészet körében, de az elvont témák legnagyobb része tömegesen, a 18. századi Oroszországban jelent meg. Ebben az időben az orosz teológusok könnyebben fejezték ki gondolataikat az ikonok vonalai és színei által, mint tudományos írásokban, vagy teológiai traktátusokban.6 Természetesen, egy ikon önmagában, mint tárgy, nem misztikus, de ha összefoglalja a teljes hagyományt, és sűrítve közvetít egy belső logikus gondolkodáson túli tapasztalatot, mentalitást, és a liturgia hatalmas óceánjának üzenetét, akkor beszélünk misztikus (spekulatív, doktrinális, liturgikus) ikonról. Tehát nem homályos érzelmekről, a képzelet ellenőrizetlen csapongásáról van szó, hanem sokrétű tudásról, más realitásról, amire épül a misztikus szemlélet.7 Megjegyezzük, hogy napjainkban, a liturgikus megújulás során, az értelmiségi fiatalság nagy érzékenységgel és átéléssel fogadta a spirituális, misztikus ikonok világát. 1. Az Istenszülő, a Jel A Jel ikonja a legtiszteltebb az Istenszülő ikonjai között. A felemelt kezekkel imádkozó Istenanya, az Orans típushoz tartozik, rendszerint mellén, mandor- lában, a gyermek Jézussal. A felemelt kézzel való ima ábrázolása nem tipikusan keresztényi. A természeti vallásokban éppen úgy megtalálható, mint a görögrómai világban, vagy az Ószövetségben. Legnagyobb mértékben azonban a keresztény világban terjedt el, különösen a keleti kereszténységben. Az eucharisztikus liturgiában, utasítások rendelkeznek arról, hogy a papnak mikor kell felemelt kézzel imádkoznia. Ez a kéztartás nem csak egy ima-gesztus, hanem az ima megszemélyesítője. Legismertebb ábrázolása a Coe- meterium Maius katakombában látható. Az egész alakos nő, felemelt kézzel imádkozik, két oldalán Krisztus monogram látható.8 A felemelt „orans” kézzel imádkozó személyek ábrázolása népszerű volt az egész keresztény antikvitásban. Pl. Priscilla katakomba, 3. század 2. fele, két pásztor közötti női alak, aki vagy Mária, vagy egy vértanú szent lehetett. Hasonlóképpen a Péter és Marcellinus katakombában Noé a bárkában imádkozik, a galamb és a zöld ág között (3. század), valamint a Via Latinán felfedezett új katakomba freskója: Dániel az oroszlánok vermében (4. század 2. fele). A Jel ikonjának kisméretű, rendkívül finoman kivitelezett domborműve, a Blachernitissza, és a Kalko- patria konstantinápolyi templomokban őrzött alkotások másolata Velencében, a S. Maria Mater Domini 321
