Tüskés Anna (szerk.): Omnis creatura significans - Tanulmányok Prokopp Mária 70. születésnapjára (2009)
Köszöntő írások
Kerny Terézia Köszöntő 1976-ban kezdtem meg tanulmányaimat az ELTE Bölcsészettudományi Karának Művészettörténet-Régészet Szakán. Az indexemet lapozgatva elcsodálkoztam azon, hogy mindössze kétszer szerepel benne Prokopp Mária neve. A minden hallgatónak kötelező emlékmeghatározási gyakorlatnál az első szemeszterben, a harmadikban pedig az egyetemes művészet, egészen pontosan az itáliai trecento művészet előadásánál. Vajon mi lehetett a kevés óraszám oka, töprengtem a választ keresve, hiszen a középkorra specializálódtam. Visszafelé pörgetve az idő kerekét, fölidézve egyetemi éveimet, lassan tisztulni kezdett a kép. Meglehetősen zsúfolt tanrendem volt, emiatt nem tudtam fölvenni más választható tárgyait, de e kései „emlékmeghatározás” során az is földerengett, hogy ha időm engedte, mégis elég sűrűn bejártam előadásaira. A korábban csupán „B” és „C” szakként felvehető művészettörténet a mi évfolyamunktól kezdődően vált először „A” szakká, ami konkrétan azt jelentette, hogy nem máshonnan kellett átiratkozni rá év közben, hanem már eleve erre lehetett felvételizni. Bár ez a változás össze sem hasonlítható a mai bolognai reformnak nevezett gyökeres tanügyi reformmal, a korábbi évekhez képest drasztikusan megnövekedett hallgatói létszám (húszán voltunk) elég sok, korábban föl sem merülő problémát okozott tanároknak, diákoknak egyaránt. Az akkor még az egykori piarista gimnázium első emeletén található Művészettörténeti Tanszék ugyanis elég zsúfolt körülmények között, mindössze néhány szobában működött. Egyetlen előadó- és egy szűk szemináriumi termünk volt csupán. Tanáraink jobbára a könyvtár különböző zugaiban szorongtak eléggé mostoha, méltatlan körülmények kötött. A rendszeres kapcsolattartás, konzultáció igen nehézkes volt. Az olvasókat is zavartuk, de a hely sem volt igazán megfelelő a nyugodt eszmecserére. Prokopp Mária tanszékvezetőnk, Vayer Lajos szobájában dolgozott. A fölöttébb hierarchikus társbérlet ellenére, hozzá szinte bármikor, fogadóóráján kívül is, nyugodtan fordulhattunk ügyes-bajos dolgainkkal. Soha nem zárkózott el kérdéseink, kéréseink elől. Igyekezett bensőséges családi légkört teremteni, mert erre bizony nagy szüksége volt a tájékozatlan és tudatlan gólyáknak. Megvigasztalt egy-egy kőkemény, netalán sikertelen vizsga után. Mert, nem tagadom, ilyen is előfordult. De nem csupán a segítőkézség jellemezte. Már ekkor megismerhettük az egyik legfantasztikusabb tulajdonságát, a fáradhatatlan és páratlan szervező- készségét, nem cáfolva meg asztrológiai jegyének, a Kos csillagjegynek a jellemzőit, vagyis a kezdeményezést, az aktivitást, a lendületet és az erőt. Színvonalas programokat állított össze, külső előadókat hívott. Lelkesen agitált mindenre, amiről úgy gondolta, hogy valamilyen intellektuális hasznunk származhat belőle. Kiállítások megtekintésére noszogatott bennünket, szépirodalmi estekre, hangversenyekre, könyvekre hívta fel a figyelmünket. Általa ismerkedtünk meg a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat Kossuth Klubban tartott rendezvényeivel, ahová először félszegen és félve mertünk csak elmenni, hogy később annál lelkesebben járjunk oda. Egyik fő szervezője volt a tavaszi és őszi tanszéki kirándulásoknak is. Különösen emlékezetesek számomra az ország északi régiójába irányuló utak. Ekkor volt igazán elemében, hiszen azokról a középkori falképekről beszélhetett a helyszínen, melyek a szűkebb szakterületéhez tartoztak. Nyugodtan állíthatom, egykori évfolyamtársaim nevében is, hogy nem csupán előadó, hanem szó igazi értelmében vett tanár, pedagógus volt, aki pontosan tudta, hogy az egyetemista, noha hivatalosan már nagykorú, még jócskán rászorul az oktatásra. De okításunk nem szájbarágós, didaktikus módszerekkel történt, hanem tapintattal, észrevétlenül és a hallgató maximális tiszteletén alapult. Az egyetem elvégzése után a tanár-diák viszonyt szakmai kapcsolat váltotta fel. A hivatalos magázódó tanárnő megszólítás a tegeződő Mária, Mari formává alakult. 1988-ban ő volt egyetemi doktori értekezésem egyik opponense. Disszertációmat, bár hemzsegett az utóbb szégyellnivaló hibáktól, pozitív, túlságosan is pozitív bírálatban részesítette. 1990-ben a Németh Lajos irányította Tanszék, immár Művészettörténeti Intézet néven, visszakerült eredeti lakhelyére, a Múzeum körúti egyetemi épület- együttesbe. Noha kapcsolatom lazábbá vált az intézménnyel, arról meglehetősen pontosan tudtam továbbra is, hogy mennyi többlet feladatot vállal Mária munkahelye érdekében. „Mari a helyén van a tanszéken” — mondta róla néhány éve egyik közvetlen kollégája, amin azt értette, hogy igen nagy szükség van arra a páratlan szervező munkára, amit a hallgatók érdekében kifejt. Közéjük tartozott például a tanszéki számítógépes fejlesztés elindítása. Amikor én még csak botladozva és ügyetlenül tettem meg első lépéseimet az új technika elsajátítása terén, Mari már profi módon, villámgyorsan használta a számítógépet, azonnal felismerve a benne lévő óriási oktatási lehetőségeket. Ma már persze ezen keresztül a leghatékonyabb kapcsolattartásunk is. A legfontosabb feladata az utóbbi években az Erasmus Ösztöndíj koordinálása. Magyarország 1997 óta vesz részt az Európai Unió legnagyobb és legsikeresebb mobilitási programjában. Sikerének záloga az egyetemek, karok és tanszékek koordinátorain múlik. Munkájuk elismerésének jeléül az Oktatási és Kulturális Minisztérium tavaly meghirdette a Kiváló Erasmus Koordinátor díj 2007 pályázatot. Jelöltjei olyan volt, vagy jelenlegi Erasmus szervezők lehetettek, akik beindításában, megvalósításában kiemelkedő szerepet játszottak vagy játszanak intézményi, kari vagy tan16
