Cséfalvay Pál - Ugrin Emese (szerk.): Ipolyi Arnold emlékkönyv (1986)
Kovács Ágnes: Ipolyi Arnold népköltési gyűjteménye
nyékéről, egyszóval a Duna—Tisza közéről és a Tiszántúlról további tetemes anyag gyűlt be (Kovács Á. 1956, 244—259.), de még mindig nem volt úgyszólván egyetlen adata sem a Dunántúlról, a Délvidékről és Erdélyből. Miért maradt hát abba a gyűjtés 1858-ban? Ha elolvassuk Ipolyinak ebben a korszakban magyar nyelven írt népköltészettel kapcsolatos cikkeit: Erdélyi János Magyar népmesékről és Gaal György magyar nyelven megjelent népmesegyűjteményéről szóló ismertetését, valamint a népi színjátékokról és a népkönyvekről írott tanulmányát (Ipolyi 1855a, 1855b, 1858a, 1858b), két tény ötlik a szemünkbe: valamennyiben felszólítja olvasóit a tárgyalt műfaj továbbgyűjtésére, s ilyen tárgyú cikkei 1858 után nem jelennek meg, jóllehet például a magyar népkönyvekről szóló tanulmány az elméleti bevezető után csupán egyetlen népkönyvet tárgyal, Salamon és Markalf históriáját I.-el jelölve, az írásnak tehát folytatását várhatnék (ld. ehhez Prokopp 1973b), ilyen azonban tudtommal nem jelent meg. Talán ide tartozik az az érdekes megfigyelés is, amit a nagyváradi múzeum muzeológusai tettek, s amit 1956 nyarán nekem magamnak is alkalmam volt megszemlélni: ők őrizték ugyanis Ipolyi gondolkodószékét, karszékét, s ennek titkos fiókjában 1848—49- es tevékenységéért halálra ítélt, s emiatt külföldön bujdosó Lajos öccsével folytatott levelezését és — népköltési gyűjteményének 15 darabját. (Sajnos, a politikai viszonyok megváltozása következtében nem nyílott arra mód, hogy az utóbbiakról másolatot kapjunk.) Emlékszem, még meg is mosolyogtatott az a levele, amelyben testvérét arra kéri, hogy ha már Olaszországban jár, nézzen utána Argirus széphistóriája olasz eredetijének. Mint tudjuk, ezt azóta se sikerült megtalálni. 1859-ben még megjelenik Debreczeni János, Csapiár Benedek „hű tanonca” és Ipolyi követője „Nehány szó nemzeti hagyományaink és a tájszógyűjtés ügyében” (Vasárnapi Újság) című cikke, 1860-ban Ipolyit áthelyezik Zohorról Törökszentmiklósra, s ugyanez a Debreczeni János, 1861-ben már mint Ipolyi káplánja, meglepetve tapasztalja, hogy plébánosa őt nem a néphagyományok gyűjtésére, hanem a hazai egyházi műemlékek búvárlására buzdítja. Valamikor ezekben az években kaphatta Ipolyi a figyelmeztetést, hogy hagyjon fel a folklórgyűjtéssel s még inkább az ezzel kapcsolatos gyűjtőhálózat szervezésével — tudjuk, ebben az időben a Kisfaludy Társaság is szünetelt (Kovács Á. 1977. 37.). A visszás a helyzetben csupán az, hogy a Kisfaludy Társaság 1860-ban megtartja a forradalom utáni első közgyűlését, s 1863-ban már kibocsátja első gyűjtési felhívását (Kovács A. 1977. 38.), Ipolyinak viszont Protmann, pesti rendőrfőkapitány fejcsóválása miatt röviddel a szigorú intézkedések feloldása előtt abba kellett hagynia gyűjtő és gyűjtésszervező tevékenységét, nem gondolhatott többé az összegyűlt anyag kötetté formálására, összehasonlító folklórkutatásaira, a Magyar mythologia tervezett második kiadására és német fordítására sem. 53
