Cséfalvay Pál - Ugrin Emese (szerk.): Ipolyi Arnold emlékkönyv (1986)

Kovács Ágnes: Ipolyi Arnold népköltési gyűjteménye

Előzményül itt szeretnénk megemlíteni zohori éveinek azt az érdekes intermezzóját, melyre Hoppál Mihály hívja fel a figyelmünket (Hoppál 1987. 12.): „1855 áprilisában — részben feltehetően a Magyar mythologia megjelenésének hatására — a budai helytartósági kerület iskolai főtanácsosa felajánlotta neki a pesti egyetem történelmi katedráját. Nem kerülhetett sor Ipolyi kinevezésére a budai tanfelügyelői állásra sem, mert a kormányszék képviselői »túlzó magyar«-nak tartották.”

Sajnos, Toldy Ferencnek azt a levelét, melyben Ipolyinak a népköltési gyűjtés abbahagyását s helyette az egyházművészettel való minél intenzívebb foglalkozást javasolja, csak valamikor a hatvanas években láthattam Kovács Péter jóvoltából, az értékes dokumentumot azóta sem sikerült megtalálnom a Néprajzi Múzeum Ethnologiai Adattárában, így sem a pontos tartalmát, sem a keltezés dátumát nem tudom felidézni. Amint időm engedi, neki fogok ülni Kálmány Lajos, Sebestyén Gyula, esetleg Abafi Aigner Lajos hagyatékában vagy a dokumentumgyűjteményben e fontos levél felkutatásának. Ez meglehetősen nagy munkát jelent, így egyelőre kénytelen vagyok megelégedni 20—25 év előtti emlékeimmel. Ezek fényénél az 1858. évi Marczibányi-díj és az akadémiai levelező tagság akár valamiféle fájdalomdíjnak is tekinthető részben az igazságtalan támadások, részben a kényszerű „pályamódosítás” miatt.

1854-ben a pozsonyi kerület műemlékeinek kurátorává nevezik ki. E minőségben végzett terepbejárásai felerősíthették Ipolyi ilyen irányú érdeklődését s lélektanilag is megkönnyíthették számára a döntést. Diószegi Vilmos (Magyar Néprajzi Lexikon szócikk) és Hoppál Mihály szerint érdeklődési irányának megváltozása késztette Ipolyit arra, hogy a folklórkutatással felhagyjon (Hoppál, 1987, 12.). Szerintünk valószínűleg a fent említett külső körülmények adják meg ehhez az indíttatást, majd a végső lökést.

Az udvarias szavakba burkolt utasítást, melyet atyai barátja, Toldy Ferenc közvetített hozzá, nem hagyhatta Ipolyi figyelmen kívül. Családja már eddig is megsínylette, hogy mindhárom fiútestvére részt vett az 1848-as szabadságharcban, s gyűjtőbarátainak, főként Csapiár Benedeknek és tanítványainak, s az egri papnevelde kispapjainak a jövőjét sem kockáztathatta azzal, hogy makacsul ragaszkodik gyűjtőhálózatához, mely az akkori időkben akár nemzeti célú szervezkedésnek is minősülhetett. A felkínált munkaterület, az egyházművészettel való foglalkozás és a „műemlékvédelem”, ahogy ma mondanók, papi pályája kezdetétől fogva kedvelt témája volt, a folklorisztikai kutatótevékenység félbehagyása, mely tizenöt éven keresztül intenzíven foglalkoztatta, s melynek gyakorlása során európai színvonalú tudóssá képezte magát, amellyel itthon általános népszerűséget s külföldön is nevet szerzett, mégsem lehetett kis megrázkódtatás számára. Ipolyi azonban fegyelmezett ember volt. Úgyszólván egyetlen csapással elvágta a témakörhöz kapcsolódó szálakat, mitológiai kutatásaival kapcsolatos felkéréseknek még eleget tett, de voltaképpen „lement a

54