Cséfalvay Pál - Ugrin Emese (szerk.): Ipolyi Arnold emlékkönyv (1986)
Török József: Ipolyi Arnold és az egyház története
TÖRÖK JÓZSEF: Ipolyi Arnold és az egyház története Ipolyi Arnold munkásságának számbavétele számos rokon tudományág feladata, amint ezt a mai emlékülés is ékesen bizonyítja. A szervesen egybeépülő életmű így a maga teljességében és ugyanakkor részleteiben maradék nélkül föltárulkozik, beilleszkedik a hazai történelem és egyháztörténet, művészet- és művelődéstörténet vonulataiba, fejlődésmenetébe. A részletkutatások a besztercebányai majd nagyváradi püspökön keresztül magáról a korról is tudósítanak: ezzel párhuzamosan egy korabeli esemény felvillantásával Ipolyi alakja is élesebb körvonalakat kap. E kettős megközelítés a történelmi valóság minél teljesebb visszavételezését teszi lehetővé. „Pátriám illustrare” — mondogatta élete alkonyán Ipolyi Arnold, amint azt barátja, Pór Antal1 tanúsítja. Semmi okunk nincs kétségbe vonni ennek az állításnak az igazságát, de önkéntelenül is felmerül a kérdés — hiszen egyházi férfiúval állunk szemben —, a „patria”-t lehet-e „ecclesia”-val helyettesíteni, és az „ecclesiam illustrare” miként igaz a történész Ipolyi esetében? Ez nem pusztán költői kérdés, hanem arra szeretne választ kapni, hogy Ipolyi az egyház történetével miként szembesült, arról miként vélekedett, kötelességét ezen a téren miként teljesítette? Ha a kérdésföltevés lehetősége megadatik, nehéz ellenállni annak a kísértésnek, ami arra csábít, hogy Ipolyinak ne csupán a múlttal való kapcsolatára szorítkozzunk. A kiegyezés előtti és utáni évtized eseményei, az I. Vatikáni zsinat előkészületei, majd visszhangjai a jelen és jövő iránti fokozott elkötelezettségre késztették.2 A további kutatási lehetőségek érzékeltetése gyanánt egyetlen kortárs esemény felidézésével némi fogalmat alkothatunk arról, hogy Ipolyi állásfoglalásait, közéleti szerepét a múlt, és ezen belül az egyház múltjának ismerete miként befolyásolta. A hozzá viszonyított múlt és jelen mellé ide kívánkozna még a halála óta eltelt száz esztendő. Miként értékelte őt az utókor? Ez utóbbi kérdésre azonban a válasszal nagyrészt adósok maradunk. A tudományos megismerés révén a múlt utólagos realitásnak örvend, az „elveszett idő” ezáltal válik „megtalált idővé”. Mi sem természetesebb, hogy az idő megtalálása nem adatik meg szükségszerűen, a kutató, összefüggéseket kereső elme csak fáradságos munka árán juthat el hozzá. Ipolyi Arnold ezt a munkát több esetben hiányolta. Az „Adalékok a magyar domonkosok 24
