Cséfalvay Pál - Ugrin Emese (szerk.): Ipolyi Arnold emlékkönyv (1986)
Török József: Ipolyi Arnold és az egyház története
történetéhez” című tanulmányának bevezetőjében például így ír: „... Míg ... a külföld nevezetesebb monostorai történetöket kötetek hosszú sorával számítják, addig nálunk gyakran leghíresebb apátságaink és prépostságaink is alig bírnak egy-egy birtokjogi okmányon kívül nehány lap vagy csak nehány sor feljegyzést is előmutatni. De valahányszor e hiányt panaszoljuk, s érte az ádáz kort, a kül- és belháborúkat, a török- s tatárdúlást és pusztulásokat okozzuk, ismerjük el mindjárt emellett saját mulasztásainkat is, mondjuk el hozzá a mea culpát is. Mert nem lehet élénken nem éreznünk, hogy hazánk egyháztörténeti irodalma máig sehogy sem felel meg annak, aminek lennie kellene.”3 Kritikus megállapítását — talán éppen azért, hogy nagyobb súlyt adjon neki — beszélgetőtársa, egy meg nem nevezett főpap szájába adja: „szokássá vált már nálunk ugyanis inkább szidalmazni a múltat s jelent mulasztásaiért, mintsem ezeket pótolni.”4 Az egyháztörténetírás szomorú hazai helyzetéről az idézett tanulmány megírása (1867) előtt már egy évtizeddel, vagyis 1858-ban a „Religio” hasábjain cikkezett.5 Mégis, ha számba vesszük egyháztörténeti jellegű írásait,6 a felületes szemlélő számára úgy tűnhet, hogy ő maga sem igyekezett kutatásaival és tollával az ezen a téren jelentkező és általa is többször fájlalt hiányt pótolni. Erre a látszólagos ellentmondásra akkor kapunk feleletet, ha Ipolyi hatalmas műveltségén túl figyelembe vesszük széles szellemi horizontját, valamint vallási előítéletektől, felekezeti elfogultságoktól mentes nyitottságát a felismert történelmi igazságok iránt. Mindehhez kiegészítő szempontként hozzájárul az, hogy a „Magyar mythologia” néhányak részéről igaztalanul kedvezőtlen fogadtatása után az összefoglaló jellegű értekezések helyett inkább a forráskutatások7 és a résztanulmányok kerültek munkássága homlokterébe. Mindez mégsem azt jelenti, hogy a mélyebb összefüggések felismerése iránti érzékét és igényét elveszítette volna. A források feltárása az első lépés, Ipolyi itt látta meg a reá váró feladatokat. Oláh Miklós levelezésének,8 Veresmarti Mihály munkáinak,9 Rimay János államiratainak és leveleinek10 kiadása hosszú éveken át foglalkoztatta. Mi indította a forráskiadás hálátlan munkájára? Honnan merítette ehhez a bátorságot? A választ ezekre a kérdésekre történelmi tanulmányaiban kell keresni. Igaz, a nagyszombati líceum tanulójaként ő is álmélkodva hallgatta az ékesszólásáról nevezetes Gály Lőrinc előadásait,11 de ez még kevés lett volna indíték gyanánt. Felsőbb tanulmányait a bécsi egyetem teológiai fakultásán végezte s ez lehetőséget kínált történelmi tanulmányainak elmélyítésére. De miként? Erre maga adott választ a Ráth Károly felett elmondott beszédében: „Végtelen fáradsággal, lassú és nehéz munkával ismertük meg históriai kútfőink bibliogra- phiáját, tanultuk a paleographiát és diplomaticát.”12 Az idézett szöveggel szemben jogosan lehet ellenvetéssel élni: ennek az általános jellegű történelmi tanulmánynak vajmi kevés köze van az egyház 25
