Cséfalvay Pál - Ugrin Emese (szerk.): Ipolyi Arnold emlékkönyv (1986)
† Gervers-Molnár Veronika: Ipolyi Arnold hímzésgyűjteménye. A magyarországi hímzés történetének vázlata
kiderült, hogy népünk az 1700-as évek előtt alig vagy egyáltalán nem használt hímzést, sőt sok jellegzetesen népi munka nem korábbi a XIX. század elejénél. A XVIII. században a jobbágyok terheinek rendezésével, majd a reformkori jobbágyfelszabadítási törekvésekkel alakulhatott csak ki a gazdasági alap, s fokozottabb igény a lakáskultúra és ruházkodás iránt. A hivatalos hatóságok az öltözködéssel való cifrálkodást a jobbágyság felszabadítása előtt általában a legszigorúbban tiltották, csak a ház díszítése nem ütközött tilalomba. Ez az oka, hogy legkorábbi népi hímzéseink nem a viselet darabjain, hanem az ágy- és asztalneműn jelentek meg, a tiszta szoba belsejében. Az eladólány hozománya pontosan tükrözte a család társadalmi helyzetét, s kezdetben csak a jobb módú parasztok házaiban fordultak elő díszített darabok. A nép otthona berendezésében, de viseletében is a felsőbb osztályok bútorzatát és öltözködését tekintette példaképnek, s igyekezett is azt utánozni, illetve a saját igényének megfelelően átalakítani. Ismert népi hímzéseink motívumainak nagy részét a XVI—XVII. századi úri munkákra vezethetjük vissza. A nemesi házakban alkalmazott varróleányok a környék jobbágycsalá- daiból kerültek ki. Az ügyesen hímző parasztleányok az ellesett mintákat természetesen a maguk darabjain is alkalmazták. A reneszánsz és barokk iparművészet motívumait a falusi udvarházak, sok esetben a templomok közvetítették, ahol a hímzett térítők mindenki szeme előtt voltak. Annak ellenére, hogy népi hímzéseinknek előképei megvoltak a felsőbb osztályoknál, nem tekinthetők az egyes darabok egyszerűen azok utánzatának. A selyemfonál, az arany vagy ezüst szál helyett a parasztasszonyok maguk fonta, s házilag festett durva gyapjúval vagy vastagra sodrott pamutszállal varrták ki díszítményeiket. Ez vaskosabbá, zömökebbé tette a hímzést, de jellegzetes formát is kölcsönzött neki. A házilag szőtt vászon is sokkal durvább volt, mint a patyolat, vagy az idegenből került gyolcs. A felvidéki gyolcsos tótok finomabb lenvásznát a parasztság csak ritkán használta. Az öltéstechnikának is ezekhez az új feltételekhez kellett alkalmazkodnia. Az életkörülmények által megszabott más igény, a durvább technika következtében egyéni díszítőművészet jött létre, amelyben a motívumok a sokszori, de nem szolgai másolgatás során változtak és újszerűvé váltak, s a társadalmi fejlődés során nagyon gazdag népi hímzőművészet jött létre. A parasztság főleg a motívumokat vette át a felsőbb osztályok munkáiból. A népi hímzőművészet alapos vizsgálata közben kiderül, hogy jóllehet a motívumok nagyon fontosak, a hímzések összhatásának egész jellegében, a térkitöltésre irányuló törekvésben, a minták elrendezésében és színezésében még lényegesebb vonásokat lehet megállapítani. A XVI—XVII. századi úri munkákra a motívumok vonalának könnyed vezetése, általában a levegős elrendezés, legtöbbször két, ritkábban sok szín alkalmazása a jellemző. Népi hímzéseink az egyéni ízlés számtalan változatát mutatják. 183
