Cséfalvay Pál - Ugrin Emese (szerk.): Ipolyi Arnold emlékkönyv (1986)
† Gervers-Molnár Veronika: Ipolyi Arnold hímzésgyűjteménye. A magyarországi hímzés történetének vázlata
kiadványainak egész sora követett. Hamarosan francia és angol kiadók is adtak ki ilyen gyűjteményeket, úgyhogy a XVI. és XVII. század folyamán mintegy százötven mintakönyv látott napvilágot.26 A korai kötetekben a rece, vagdalásos és reticella minták voltak túlsúlyban; a XVII. században pedig már sok más hímzésfajta is gyakorivá vált. A mi varrottasaink és recemintáink tanúsága alapján kétségtelen, hogy ezeknek a mintakönyveknek a kötetei eljutottak Magyarországra is. Mivel a könyvek drágák voltak, megvásárlásuk sem volt egyszerű, a hímzett példák még hosszú ideig közkedveltek maradtak. A minták terjedéséhez hozzájárult, hogy nagyasszonyaink állandóan cserélgették egymás között hímzéseiket, Batthyány Ferencné, Csákyné Wesselényi Anna és Eszterházyné Nyáry Krisztina maguk verte récékét küldözgettek egymásnak ajándékba, s ennek segítségével a motívumok is kicserélődtek, tovább terjedtek.27 Nagy volt az érdeklődés a török hímzések iránt is: 1609-ben Beser ispaia felesége arról értesítette Batthyány Ferencet és feleségét, hogy a kért aranyvar- rásos mintát elküldte nekik. Batthyányné 1611-ben magyar nyelven írt levéllel kereste fel a Székesfehérváron élő Ámhát aga feleségét, Fátit, hímzésminták ügyében.28 A hímzések motívumainak forrásai között az idegenből hozzánk kerülő hímzéseken kívül fontos szerepe volt a selyemszövetek mintáinak. De felhasználták az ötvösművek, kerámiaedények, fa- és kőfaragványok motívumait is. A hímzések mintáit képírókkal rajzoltatták s a jó hímzéshez értők azokat sok szabadsággal s kisebb-nagyobb változtatásokkal varrták ki.29 A szabadrajzú hímzések mintáit papírra rajzolták előbb, mint például Rédei Júliának (1680—1720), Bethlen Miklós erdélyi kancellár feleségének hat mintarajzát, vagy pedig amelyet a Felvidékről ismerünk.30 Körvonalaik átlyuggatása mutatja, hogy ezeket a mintákat a ma is használatos szúrt sablon módján használták. A XVI. századtól már a jó minőségű acéltűk is sokat segítettek a hímzéstechnika fejlődésében, mert előtte húzott vasból készült tűvel varrtak. Magyarországon nagyra becsülték, s általában Bécsből szerezték be a jó hímzőtűket. 1568-ban egy diák arról számolt be az édesanyjának, hogy sikerült megszereznie a kívánt kétszáz olasz tűt, sőt azonkívül még öt különlegesen kitűnő török tűt is.31 A varrótű értékét mutatja 1651-ben Eszterházy Ilona leltára, amelyben egy papiros acél recetűről tesznek említést.32 1725-ben pedig II. Apafi Mihályné Bethlen Kata Nagyszebenben levő ingóságai között néhány ezüst tűt külön is feljegyeztek.33 172
