A Tanácsköztársaság napjai Esztergomban (1960)
Zolnai László: Az esztergomi múzeum és a helyi sajtó 19-es dokumentumaiból
Reggel 7 óra tájban már mindé tiki tudta, hogy mi indítottunk offenzívát a csehek ellen és a hadiszerencse a vöröshadseregnek kedvez. Már akkor lehetett hallani az utcákon: — Kilenc órakor már mienk lesz Párkány. A felszabadított Párkányban. Még kétséges volt Párkány sorsa. A lakosság házaikban tartózkodva szívremegve várta a felszabadulás boldog pillanatait. De alig tisztították meg az elvtársak a várost az imperializmus hitvány zsoldosaitól, az első virággal díszített vörös lobogó láttára legott kitárultak az ablakok, kinyíltak a kapuk és a lakosság apraja- nagyja az utcákra tódult. Leírhatatlan lelkesedéssel üdvözölték a párkányiak a raj vonal felé siető vörös-katonákat, akik az ellenség üldözését folytatva nem maradhattak a helységben. Virágokkal halmozták el a vörös-katonákat, különösen sok pünkösdi rózsa került szép nők kezéből a proletár katonák sapkájára. Ünneplik a győzőket, A lakosság kalapokat, kendőket lobogtatva éljenezte a vörös hősöket, akik felszabadították őket a cseh járom alól: — Éljen a vörös hadsereg! — Éljen a magyar tanácsköztársaság! — Éljenek a vörös katonák! A felszabadulás felett érzett öröm ott égett minden arcon és az emberek sírva borultak egymás nyakába s mondogatták: — Csakhogy nem vagyunk már csehek! — Megint Magyarországhoz tartozunk. — Bejárhatunk megint Esztergomba. Egy kurtaszoknyás bakfis így örvendezett munkatársunk előtt: — Milyen jó, hogy nem mentem el Lévára iskolába, most június 27-én Esztergomban vizsgázhatom, hiszen ott jártam az osztályt szeptembertől. Az esztergomi mentők a harctéren Amikor már a dunai hídon is behatoltak az esztergomi vörös katonák Párkányba, a hídon át egyelőre csak puskás embereket engedtek Párkányba. Robogó vágtató kocsikon szállították a muníciót, hozták a sebesülteket. Vitéz magatartást tanúsítottak önfeláldozó mentőink is, akik dr. Péter Imre elvtárs, mentőorvos vezetése mellett a párkányi hídfő elfoglalása után még gépfegyver tűzben követték a rohamcsapatainkat. Párkány megszállásakor pedig rögtön megalakították a párkányi mentőegyesületet. A csehek hátrálása. A párkánynánai országúton nagy az élénkség, néha a visszavonuló csehek gépfegyvere még mindég veszedelmesen kattog. Szórja golyóit végig az úton, mintha jégeső hullana. De azért nincs baj. Jellemző, hogy a menekülő csehek ebédhez készülődve otthagyták befűtött mozgókonyhájukat, ahol már az élelmiszerek is fel voltak halmozva. Schupp Gábor párttitkár, aki miután az elsők között ment át Párkányba, legott intézkedett, hogy a konyhán 400 katona részére ebédet főzzenek, s azt 100 darab kenyérrel legott kiküldette a rajvonalba. „Mikor megyünk már no?" Senkise hátra iparkodik, mindenki csak előre. Az állomás közelébe, az országút két árkában az utóvédet képező Lehoczky-féle gépfegyverosztag katonái — legtöbbje diák volt nemrégiben — nagyon türelmetlenkednek. Megunták a várakozást. Félnek, hátha nekik már nem jut ki a dicsőségből. — Mikor megyünk már, no ? — kérdi sóvárogva egy fiatalképű katona. — Úgy látszik nekünk már semmi sem marad a csehekből. 143
